Dieter tényleg segített neki azon nap, azonnal intézkedett a lány érdekében, amilyen gyorsan csak tudott.
Ahogy kinyitotta a szemeit, kikászálódott a priccsről, felkapta zubbonyát és csizmáit, majd indult is a főtábor főkapuihoz.
Korán reggel volt még, ám ő máris leutazott teherautóval egészen Birkenauig a főtáborból, a létszámellenőrzés előtt, hogy ő olvassa fel a számokat e kivételes alkalommal.
Hullt a hó, már a bokájáig ért, minden egyes lépésénél a csizmái újra meg újra belesüppedtek a frissen hullott fehér rétegekbe.
Elkezdte felolvasni a tábori neveket. Férfias hangja haragos szélként süvített a fagyoskodó foglyok felé, mindegyiknek elsápadt, sovány, csontos arca volt.
Amikor a lány számához ért, azonnal bepipálta, hogy jelen volt, majd az utolsó számot is felolvasva, mindenkit a Kanadába küldött.
Egy fogoly sem volt a területen, a tábor néma csendbe burkolózott.
Bement a huszonkilences barakkba, hogy megnézze, mi is van a lánnyal. Ott feküdt, remegve a láztól.
Előhúzta a kulacsát, ami teljesen fel volt töltve friss vízzel. Felbontotta, majd megitatta a lánnyal, remélve, hogy ez majd segít rajta. Muszáj volt belediktálnia az összeset, érezte és tudta, hogy a lány lázas és ez volt az egyetlen, leggyorsabb módja, hogy segítsen rajta.
Elővette a tábla csokoládéját is, amit még a tiszti kantinból vett pár márkáért, majd letört belőle egy kockát és a lány alsó ajkához érintette, kicsit elkenve azon.
A lány lenyalta onnan és kérlelően felnézett rá. A szájába tette, mire Edith azonnal megette. Edithnek összefolyt a nyál a szájában, ahogy megérezte a csokoládé finom, édes ízét. Dieter összecsomagolta a többit, majd a lány kezébe adta.
- Sem az őrök, sem a kápók nem jönnek ellenőrízni, elintézem én, úgyhogy aggodalomra semmi ok.
A lány lassan lehunyta a szemét és magához szorította a tábla csokit.
- Hogyan hálálhatnám meg? - suttogta, mire a tiszt elnézett, aztán megint vissza, rá.
- Majd megtudod, most csak pihenj.
- Kérem...ha látja az apámat, mondja meg neki, hogy szeretem.
- Rendben, megmondom majd neki.
Azzal a tiszt kilépett a barakkból, elmondva, hogy mindent ellenőrzött ő maga, senki sincs ott bent. Úgy döntött, nem megy vissza a főtáborba, hanem Birkenauban marad, mert úgyis még be kell néznie a lányhoz, még a foglyok munkaidejének lejárta előtt, és még van pár kitöltendő irata, amiket el kell végeznie. Majd azokkal elüti az időt.
Szó nélkül hagyta el a női tábort. Az egyik krematórium előtt ment el, amitől kissé elfogta a hányinger. Hatalmas kéményéből tömény füst tört ki és foszlott szerte a levegőben. Nem törődött vele, hiszen tudta mi van ott bent. Embereket égetnek a Sonderkommando tagjai. Ő csak egyetlen egyszer volt ott bent, de soha nem kívánkozott visszamenni oda önszántából. Látta ott a halottakat. Látott mindent, ami ott végbe ment.
Már lassan három órája ült azon a kopott széken, lábai elzsibbadtak, néha meg kellett őket ráznia, hogy érezze, igenis él.
Elvégezte azon iratok kitöltését, amik még hátramaradtak, miután pedig lefirkantotta az utolsó betűt is, sóhajtva dőlt hátra a széken.
Felnézett a plafonra, megdörzsölte szemeit, kifújta magát. Nem tudott koncentrálni az egészre, minden második másodpercben a lányra terelődött a figyelme. Ideje lesz visszamennie hozzá, hogy vigyen neki friss vizet, hátha valahogy le tudják csillapítani a lázát.
Megtöltötte a kulacsot hideg vízzel, majd megfordult, kiment az épületből és indult is azon az úton, amely a legrövidebben a lányhoz vezetett.
Meglátta a lány apját, ahogy az egyik barakk mellett ült. Tekintete a szemközti barakkra volt terelődve, alig pislogott. Csakis arról lehetett megállapítani, hogy él, hogy mellkasa folyamatosan süllyedt-, illetve emelkedett.
Ahogy az idős férfi meglátta a szeme sarkából a náci tisztet, arca megrándult, máris a lábain termett a félelem hatására. Karjait összefonta a mellkasa előtt, ezzel próbálta valahogy felmelegíteni magát.
A tiszt pillanatok alatt elé ért, hátra tett kézzel bámult le rá. A férfi jól láthatóan remegett, a saját papucsai orrát bámulta.
- Nézzen rám - szólt Dieter, mire a férfi felemelte fejét, tekintete találkozott az övével. Meglátta a férfi szemében tükröződő félelmet és a rossz előérzetet, mintha csak tudta volna, hogy a lányával történt valami.
- A lánya rosszul van, nagyon magas a láza. Épp hozzá tartok - folytatta, azzal pedig felmutatta a kulacsot, melyben hol jobbra, hol balra lötyögött a víz. - Kérte, hogy adjam át, hogy nagyon szereti.
- Ditte...Ó, én kis Dittém, mit tettek veled?Ugye nem fog meghalni? - rogyott erőtlenül térdeire. Kezeivel belemarkolt a hideg sárba, szemei sarkaiból kicsorduló könnyei a csíkos egyenruháját áztatták. Felnézett a tisztre, aki csak megrázta a fejét. - Segítsen neki! Bármit megteszek, csak segítsen a lányomnak! - nézett fel lihegve a tisztre.
Dieter nem válaszolt, tudta mi a dolga, habár nem volt helyes döntés a maga részéről. Halványan bólintott, majd elfordult a fogolytól, sietősen tovább indult.
Átmasírozott a női tábor kapuin, máris érezte, hogy egy lépéssel közelebb van a lányhoz. Azonnal a huszonkilences felé vette az irányát, csakis abban reménykedve, hogy a lányt nem vitték el.
Belépve a huszonkilences ajtóján, azonnal a mosdatlanság bűze kezdte facsarni az orrát. Sietősen bezárta az ajtót, ezzel megakadályozva, hogy több halvány fénysugár ne tudjon beszűrődni a barakkba.
Ahogy meghallotta a lány tompa lélegzését, szíve kihagyott egy jól meghatározott ütemet.
- Szervusz - köszönt Dieter udvariasan a lánynak, mire az egy apró nyögéssel üdvözölte őt.
Elé lépett, immár szeme elé tárult Edith arca, melyen gyöngyöztek az izzadságcseppek. Arcát kicsípte a barakkban uralkodó hideg, sápadt volt, mint egy vámpír, soványka teste takaró alá volt rejtve.
Alig tudta leolvasni róla az érzéseket. Sokkban volt. Traumatizált lett. Talán inkább a kettőnek a keveréke.
Fogai segítségével lehúzta bőrkesztyűjét, majd elrakta a zsebébe. Amint kibontotta a kulacsot egy kevésbé hangos kattanással, a lány fölé hajolt és annak tartalmának negyedét óvatosan a homlokára locsolta, megpróbálta lehúzni a lázat.
A víz gyorsan folyt le a lány homloka mentén, nedvességet hagyva a bőre felületén.
- A többit muszáj lesz meginnod. Gyerünk, idd meg azonnal!
Azzal a tiszt a kezét a lány nyaka köré fonta, mintha egy futónövény életre kelt indája akarta volna hatalmába keríteni és durván magáévá tenni.
Megemelte fejét, aztán mélyen a szemeibe nézett, melyek csillogtak annak ellenére is, hogy kellemetlenül gyötörte a láz.
Odaemelte a kulacsot Edith szájához, mire az engedelmeskedve inni kezdett, nagyokat kortyolva a friss, hideg vízből. Az utolsó cseppig mind magába erőltette.
- Rendben van. Máris jobban nézel ki - szólt elégedetten, majd elrakta a kulacsot, és azonnal visszafordult a lányhoz.
Dieter a kezét a lány homlokára helyezte és halványan mosolyogva tapasztalta, hogy a lánynak máris csökkent a láza.
- Apáddal is beszéltem, megmondtam neki, hogy szereted, ahogy kérted - kezdte újra, mire a lánynak újra felcsillantak a szemei a jó hírtől.
- Köszönöm - suttogta csendesen.
- Viszont azt nem tudom, ha holnap is fogsz-e tudni pihenni itt bent, azt észrevennék, ha megint hiányoznál. Igazolni pedig nem biztos, hogy tudnám, hiszen nem vagy olyan beteg, hogy orvosra szorulj - beszélt hangosabban.
- Kimegyek majd dolgozni - szólt a lány, megerőltetve a hangját.
- Gyere, mássz le onnan egy kicsit. - Ellépett onnan, utat engedve a lánynak, aki továbbra is értetlenül pislogott a mennyezet felé.
- De mégis miért? - jött a válasz.
- Hogy lássam, valóban elég erős vagy-e ahhoz, hogy holnap már dolgozni tudj. Ha nincs, elintézek valahogy neked még egy napot.
A lány nehézkesen felült, szédelegve. Megfordult, majd leereszkedett a padlóra, két lábra, a takarót magán hagyva. A priccset nem merte elengedni, attól félt, ha elengedi, akkor eltűnik lába alól a padló és heves zuhanás után azonnal meghal.
- Engedd el - szólt a férfi, mire a lány gondolkodás engedelmeskedett neki, lassan lehámozza ujjait a fából összetákolt priccsről. Felé fordult, tekintetével a tiszt fényes csizmáit bámulta.
A tiszt elindult a barakk vége felé, hátrafele lépésben. Háta mentén kezeit összekulcsolta, csakis a lányra fókuszált, ahogy az apró lépésekben követi. Egyáltalán nem találta elég erősnek, és tudta, hogy ez az arcán is kirajzolódik aggodalom formájában.
- Nem mehetsz ki, azonnal kiszúrnák a gyengeséged, abból pedig baj lesz. - Dieter meghozta a döntést. - Holnap reggel eljövök érted, és magammal viszlek a főtáborba. Előtte beszélni fogok a kápótokkal és akkor tudni fogja, hogy hol leszel. A szobámban pedig senki sem fog téged keresni, ott biztonságban leszel. Megértetted?
A lány félve bólintott, összehúzva magán a takarót.
- Nem mész sehova, itt megvársz a barakkban. Ha pedig a kápó beléd köt, mielőtt én ideérnék, akkor csak mondd neki azt, hogy "Weiss hadnagy azt mondta, hogy várjak itt, ameddig jön." És ha azután sem akar elmenni nélküled, akkor menj vele a Kanadába, ott kereslek majd. És ne csinálj semmi bajt, rendben? - Még önmaga is kissé kételkedett benne, hogy ez a terv sikerülni fog, de akárhogy is, bíztatnia kell a lányt.
Ketten álltak a barakk sötétebb részében, mindkettejük arca és teste beleolvadt a környezetbe. Csakis egymás lélegzetvételeit hallgatták, teljes csöndben, azon gondolkozva, hogy miért épp az előtte levő váltja ki belőle azt az érzést, amit eddig még soha nem érzett. Azt a belülről lüktető, bizsergő érzést, azt a furcsa szívdobbanást, melyet csak akkor érez, amikor a másik a közelében van.
A tiszt, érezve mellkasában azt a szívdobbanást, lassan felemelte a kezét és húzta volna közelebb magához a lányt. Újra érezni akarta azt a kis, törékeny testet, melyre szemet vetett, akárcsak Peter. Testvére és közte viszont különbség volt, ketten két különböző dolgot akartak: Peter a lány testét akarta, amit kihasználhat, tönkretehet, megpecsételhet. Dieter azonban a lány szívét akarta, hogy csakis érte dobogjon.
Már majdnem a lány vállához ért, de hamar észbe kapott, kiábrándult a mámorból, a jóból, a szürreális gondolatokból, ezeknek hatására pedig akaratlanul is visszahúzta a kezét.
- Akkor rendben van. Menj vissza, pihenj, ameddig csak lehet - mondta, mire a lány szó nélkül megfordult, és lassan a helyéhez botorkált.
Felkapaszkodott a helyére, majd az oldalára dőlt, megkímélve magát a fájdalomtól.
- Viszlát - szólt utoljára a férfi, kilépve a hidegbe. A barakkba beáramló hideg a férfi távozásakor kellemetlen borzongást váltott ki a lányból.
Túl csendes a huszonkilences barakk a lány számára. Félelmetesen csendes.