Egyre és egyre sötétebb színt öltött Auschwitz felett az ég, hamufekete lett, csak épp a nagy kéményekből feltörő füstje keveredett vele márványosan, ami minden ember tekintetét maga felé vonta. A csillagok azonban elbújtak, azon az estén nem voltak hajlandóak megmutatkozni teljes pompájukban.
A tábort minden pillanatban őrök figyelték: a tábort körülvevő kerítést gyakran meg szakította egy-egy ilyen őrtorony, azokban egy gépfegyveres katona volt, aki mindig lövésre készen állt. Hatalmas lámpáikkal világítottak mindenhova, hogy ellenőrizzék, minden tiszta-e. Ameddig ők éjjel dolgoztak, addig a tisztek szép álmokat kívántak egymásnak a katonai barakkokban, az SS központban, vagy éppen Krakkóban mulatták el az időt lengyel kurvák társaságában.
Edith még a sziréna megszólalása előtt fél órával kimerészkedett még egy kicsit levegőzni a barakk elé, mivel érezte, hogy a barakkban levő bűz lassan marja már az orrát és a torkát; ajkait folyamatosan harapdálta, cigaretta után vágyakozott leginkább, amikor a távolban egy bagózó katonára lett figyelmes, aki éppen az SS központba tartott. A hideg szél az arcába fújt, mialatt reményteli tekintetét az ég felé vezételte, hogy valami csoda folytán egyszer csak felébredjen és megértse, hogy ez csak egy rémálom volt.
Lassan lépkedett a barakk mentén, ujjait végighúzta annak szúrós falain, magában dúdolva egy ismeretlen dallamot; az épület hátsó részéhez ment, s a fal mentén erőtlenül lecsúszott. Bámult a semmibe, a végtelenbe, a kerítéseken túlra.
"Vajon milyen lehet a helyzet most Drezdában? Ugyanolyan szépek-e még az épületek, ugyanúgy a legszebb városa-e még Németországnak? Mi van Gretával? Hát Hildegard hogyan teljesít az iskolában?"
Greta Müller és Hildegard Schiff, Edith Bleuer legjobb barátnői Drezdában maradtak, hogy tanulmányaikat német lányokként befejezzék, mialatt zsidó barátnőjük mivoltáról semmit sem tudnak, s talán már el is felejtették őt.
- Istenem...miért?
Alig volt hallható, ahogy kinyöszörögte azt a két szót, hiszen torka hamar összeszorult, túlságosan fájt neki a valóság, amit képtelen volt elhinni, feldolgozni; szemei láttak mindent, az esze nem tudta felfogni, a teste nem tudta elfogadni, képtelenségnek érezte ezt feldolgozni, ami Auschwitzban történt.
Újra felnézett az égre, az pedig kezdett kitisztulni, mivel a krematórimból most a füst nem tört ki akkora erővel; immár látta homályosan a csillagokat. A felerősödő füst azonban máris eltakarta a csodát.
Telt az idő, telt és telt, néhol felbukkant egy-egy egyenruhás ember, némelyik csíkos, némelyik azonban zöld egyenruhás; az egyik zöld egyenruhás unottan ránézett a karórájára, ami felkeltette Edith figyelmét. A lány nem tudta mennyi volt az idő, csak is annyiban volt biztos, hogy még nem múlhatott el éjfél, hiszen nem szólalt meg még a sziréna. Pontosabban fél tizenegy volt, amit ő nem tudott, hiszen érkezése során elvették tőle mindenét, köztük a karóráját is, amit az édesapjától kapott. Nagyrészben arany volt, egy igen értékes darab, mindenki dícsérte a remekművet. Ezek miatt volt ilyen híres az apja cége, mindegyik árut kézzel készítettek, nagyító alatt, kiváló odafigyeléssel. Az emberek örömmel vásároltak, egészen addig, ameddig egy napon meg nem fosztották őket mindenüktől.
Sietős lépteket hallott, amik a barakkba vezettek. Edith erőt vett magán, megfordult és benézett egy kis lyukon, ami a barakk belső terét tárta elé.
- D5327! A D5327-es fogoly lépjen elő! - ordított. Holott mindenki csak Edithre várt, hogy végre megjelenjen, Edith teljesen lefagyott és negyed percig képtelen volt megmozdulni és felállni. Szemei előtt elhomályosult minden, ahogy elképzelte, hogy mit fognak vele művelni, talán egyenesen a halálába taszítják nemsokára, ám a halálnál is rosszabb sorsra jutott. Szipogva állt fel aztán, összeszedve minden bátorságát, hogy eleget tegyen az őr parancsának, és lassan indult visszafele.
Az egyik szovjet katona meglátta, hogy a lány már az őr mögött áll, földre szegezett tekintettel, remegő testtel. Szó nélkül arra mutatott mutatóujjával, mire a katona mérgesen hátranézett. lány érezte az őr tekintetét az arcán, de nem mert ránézni, ahhoz túlságosan félt. Nem sokkal azután pedig már nyálzuhatagot érezte könnyektől áztatott arcán.
- Megszegted a kijárási tilalmat!
- Én csak... Dehát...a sziréna...- próbált mentegetőzni, a hirtelen félelemtől azonban semmi sem jutott eszébe.
- Velem jössz!
Azzal kiment, a lány követte pedig követte, érezve a sajnálkozó tekinteteket a hátán. Egy laza mozdulattal, lába segítségével bezárta az ajtót, ami a helyén maradt. Elindult egy irányba, a lány pedig továbbra is a nyomában botorkált.
Nem tudta merre vezetik, annyira homályos volt minden a szeme előtt. Nem is tudta, hogy mit látott, annyira elsötétült előtte az út, megsemmisültek a képek és elhalkultak a hangok. A villanyok le voltak kapcsolva, nemsokára már csak egy hosszú folyosón keresztül vezetett útjuk. Az őr végül megállt egy szoba előtt, látni lehetett, hogy kiszűrődik az ajtónál a fény. Az őr konkrétan berepítette oda, mire a lány a padlóra esett, az ajtó pedig hatalmas csapódással becsukódott mögötte. Hallotta, hogy valaki monoton dobol a lábával a padlón, és remegve felnézett, de csak a csillogóra suvickolt fekete csizma hegyét látta.
Az arca sápadt lett, feltámpászkodott négykézlábra, majd az ajtóig hátrált ijedten; kezével a kilincset kereste, és amikor megtalálta, katona máris felállt és felé vezette hatalmas lépteit. Megfogta a lány kezét, majd erősen szorítani kezdte, úgy, hogy a lány is képtelen volt a kilincset szorítani. Edith felvisított a fájdalomtól.
- Állj fel! - parancsolt rá.
Észrevette, hogy csak egy baldachinos ágy, egy asztal, rajta egy éjjeli lámpa és egy szék volt megtalálható a négy fal között, ezek uralták a szobát. Edith nagy nehezen felfogta, hogy valami borzalmas vár rá, de képtelen volt elfogadni a tényt, hogy így kell leélnie az élete hátralévő részét, mint egy utolsó rabszolga. A főtiszt szó szerint elkezdte feltépni a lány szovjet zubbonyát, három fő részre tépte, amelyeket mind a földre hajított, messze a lánytól. A lány domború keblei máris eleget tettek a férfinak, hiszen sokáig elidőzött rajtuk, bemocskolta őket hatalmas tenyereivel.
Felemelte karjait, a lány ezt úgy értette, a férfi azt várja, vetkőztesse le. Edith egy lépéssel közelebb lépett, kartávolságra, és gombolni kezdte a férfi zubbonyát. A főtiszt, látva, hogy a lány mennyit szerencsétlenkedik és hogy remeg, eltólta kezeit és ő maga húza le magáról a hófehér inget, amit aztán az ágyra dobott egy mozdulattal.
- Gyorsabban! - mordult rá, mire a lány nekilátott, hogy kicsatolja az övét, a katonának most eleget téve. Letérdelt, leeresztette a férfi nadrágját, de a csizmán sehogy sem tudta áterőltetni, és nem is igyekezett. A katona a lányt a karjától ragadta meg és az ágynak lökte, mire az Edith az ágyra esett; gyorsan szedte a levegőt, szemei könnyekben úsztak, orrlyukai kitágultak, nehezen szedte a levegőt. A fötiszt, lábát terpesztve a lány fölé térdelt, és feltűnően szép, ám gyilkos kék szempárjával a lány szintén kék szempárjába meredt; alkoholos lehelete csiklandozta a lány nyakát, miközben ujjai máris felfedezték az erőtlen test minden egyes szegletét.
- Ne félj, angyalkám. Nem fog ez annyira fájni. Ha jól viselkedsz, talán megengedem, hogy itt a nevemen szólíts - suttogta egy félmosoly keretében, Edith pedig becsukta a szemeit, tudva, hogy át kell engednie magát az elkerülhetetlennek.
Egy óra múlva Edith érzékelte, hogy a főtiszt nehezen és hörögve kiszáll az ágyból, majd mintha semmi sem történt volna, elkezd öltözködni, ám azonnal felrángatta a lányt is, majd a földre lökte és lenézően tekintett le rá. A lány az egyenruhája egyik darabjához kapott, majd eltakarta magát vele, mindhiába; a férfi már látta meztelenül többször is.
Észre sem vette, hogy az egyetlen tuladjona, a családi kép ott maradt a széttépett szovjet ruha zsebében. A főtiszt megragadta őt erősen a karjánál fogva, minden egyes érintése szúrt és égetett, és egészen az ajtóig rángatta maga után, majd kidobta a szobából a lányt, akár egy gyerek a régi játékát, amellyel már nem hajlandó többet játszani.
A lány remegve kilépett a hidegbe, egyetlen egy ruhafoszlánnyal takargatva nőiességeit, és észre sem vette a sokktól, hogy már lényegében csak a szíve dobogott, a teste többi része halott volt; elhomályosult előtte minden, a barakkok elmosódtak, az emberek jobbra-balra dőltek, mígnem maga Edith is a hóba esett le a hirtelen szédülés végett. Keservesen, sőt hangosan sírni kezdett, könnyei csak úgy hulltak le a hóba és a sárba, ám nagy nehezen csak felállt, amikor egyre több katona nevetését hallotta meg a háta mögül.
Dieter Weiss hadnagy sétált vele szembe, ő általában mindig korábban végzett a munkával, de ezúttal nagyon elhúzódott a létszámellenőrzések miatt a férfitáborban. Arckifejezése egy pillanatról a másikra eltorzult, amikor meglátta a lányt, meztelenül, egy kis ruhadarabbal takargatva intim testrészeit, ahogy sírva közeledik felé paradicsompiros arccal.
- Hé, te mit keresel itt? Mi történt? - állt meg, de a lány sírva ment el mellette, rá se nézve. - Hé!
Edith tudomást sem vett róla. Csak sírt és sírt. A tiszt nem ment el, utána indult, nem hagyhatta ennyiben a dolgot. Elkapta a lány karját, megállította.
- Beszélj! - faggatta tovább, hiába. A lány alig kapott levegőt, pánikrohama lett. - Na jó...gyere utánam. - Elindult a Kanada felé.
Egy kilómétert tettek meg odáig, majd bevitte őt az egyik barakkba. Ahogy bezárta az ajtót, felvette a lányt a karjaiba. Felemelte, és meglepetten tapasztalta, hogy a lány milyen könnyű. Beljebb ment vele. Érezte, ahogy remegve sír, közelebb bújik hozzá, szorítva a zubbonyát. Nem tudta mit kellett átélnie, hogy oda kerüljön, ahol most van, de biztos, hogy az SS-nek köze volt hozzá. Leültette.
Edith annyira ijedt volt, hogy már amikor a tiszt felemelte a kezét, ő már reflexből be is hunyta a szemét, gondolván, így talán ez alkalommal elkerülheti az ütést.
- Nem tettem semmi rosszat! - sírt a lány, súrolva a lábait a deszkának, próbált minél hátrább kerülni, tudomást sem véve arról, hogy a falnál hátrább nem mehet.
Dieter a hatalmas tenyerével megsimította a lány piros, könnyes arcát.
Ahogy Dieter a karjaiban vitte, megérintette, majd megsimította az arcát, megnyugtatta egy pillanatra. Tudta és bebizonyosodott a férfiről, hogy őt csak kötelezik arra, hogy a szabályokat kövesse. Biztos volt abban is, ha a háború és az ország, na meg a kancellár nem kötelezték volna a hazaszolgálatra, akkor nem ilyen ember lenne, hanem egy szerethető és átlagos német férfi, akibe azon nyomban beleszeretett volna.
- Hozok neked egy ruhát, ne moccanj! Tessék, addig itt a kabátom.
Azzal levette a kabátját, a lányt egy kicsit maga felé húzta, hogy rá tudja adni a ruhadarabot. Úgy gombolta be, hogy közben a lány könnyes szemeibe bámult. A könnyei csak még csillogóbbá varázsolták őket, Dieter egy másodpercre elvesztette a fejét és teljesen elveszett azokban az igézően szép szemekben.
Végre ráadhatta a kabátját és reménykedett, hogy a lány nem fog többet fázni. Szerinte igazán jól mutatott benne, függetlenül attól, hogy nagy volt rá.
Kisietett a Kanadából, majd futni kezdett a női tábor felé. Balra tért, háromnegyed kilómétert futott, aztán jobbra fordult és a huszas barakk felé vette az irányát.
A barakkban nem volt olyan sötétség, mindent tisztán látni lehetett. Mindegyik fogoly ijedten nézett rá, ő pedig sietősen az egyik idősebb nő felé vette az irányát, amelyik a legközelebb volt hozzá. Úgysem tudott volna sokáig dolgozni, előbb-utóbb úgyis belehalt volna. Lehúzta a priccsről, majd kiráncigálta a barakk oldalához.
- Fordulj meg! - kiáltott, mire a nő könnyezve megfordult. Tudta, hogy mi fog következni. Dieter előhúzta a Lugert, majd főbelőtte a nőt. Az fejjel esett a fának, lecsúszott annak mentén, és a sárba esett.
Dieter lerángatta róla a csíkos egyenruháját, majd futni kezdett vele vissza, a Kanadába. Otthagyta az élettelen, meztelen testet.
Az őrtornyokban őrködő őröket sem érdekelte a férfi, látták őt még a táborban nemrég.
A tiszt bezárta maga mögött az ajtót, majd a lihegő lányhoz sietett. Letérdelt elé, majd újra a szemeibe nézett.
- Sh, semmi baj - nyugtatta.
Kicsit bizonytalanul bólintott, jelezve, hogy le kell vegye a kabátot róla. Lassan kezdte őket kigombolni újra, a lány csakis a barakk plafonjára bámult.
Végignézett sebzett testén, de csak a mellkasáig, s szörnyű látvány volt számára, hogy ilyen gyengének látta.
Észrevette, hogy a szovjet ruha teljesen kidörzsölte a testét, pontosabban inkább a mellkasa táján, a melleit. Az egyenruha ugyanis elég durva anyagból készült.
Edith engedte, immár tudta, hogy jó kezekben volt. A tiszt oldalra tette le a kabátot, maga mellé. Elvette a lány elől a szovjet ruhadarabot is, amivel még mindig próbálta eltakarni magát. Az egyik részlegről egy tiszta alsóneműt vitt oda, majd felhúzta egészen az Edith csípőjéig. Kézbe vette a csíkos ruhát. Átkarolta, majd ráadta a ruhát, aztán pedig rögtön begombolta.
- Köszönöm... - csuklott el a lány hangja. A pánikrohama ugyan alábbhagyott, de még mindig jelen volt.
- Tudod, hogy ki volt az?
A lány megrázta a fejét. Ha elmondja, azt csakis ő bánja meg.
- Nem fogja abbahagyni. Meg fog ölni!
Továbbra is előtte térdelt, fogalma sem volt, hogy mit kezdjen a lánnyal és, hogy hova vigye. Nem vihette arrafele, ahonnan eljött a lány, az a katona hamar megkapná a módját, hogy újra tovább bánthassa. Ő maga sem tudta, hogy hogyan tudott ilyen bátor lenni.
Az utolsó teherautó is elment, kénytelen lesz majd Birkenauban töltenie az estéjét, hacsak nem akar négy kilómétert gyalogolni a főtáborig, teljes sötétségben.
"Bár ne kellene így látnom téged..."
- Nem teheti ezt...Megölik, ahogy engem is. Meg fogok halni, ezt ön is tudja... - köhögte a lány.
- Nem fogsz meghalni, ígérem - felelte lazán a tiszt. - Ki fogsz jutni innen, az apáddal együtt, aztán meg... - szólt, mert egyből arra gondolt, ha a lány kijut a táborból, megkéri majd, hogy a kedvese legyen. Nem tagadta már, hogy vonzónak találja a lányt. Ezt viszont nem mondhatta, mert tudta, hogy a lány nem úgy tekint rá, mint ő rá. A lány csak úgy tekint rá, mint a segítőjére, és amikor nyilvánosan mások előtt vannak, akkor ellenségre, akitől csakis félni kell. - Na gyerünk, állj fel, ez így nem mehet sokáig!
Feltámpászkodott, majd felhúzta a lányt is, aki azonnal neki esett.
Edith beszippathtatta férfias illatát, teljesen megbabonázta.
- El tudsz menni a barakkodig? - nézett rá a tiszt, mire a lány remegve felnézett a sötétségben.
- Igen. Azt hiszem - suttogta.
- Akkor jó. Megpróbálom elintézni, hogy holnap pihenhess egy kicsit - szólt.
- Nem is kér cserébe semmit? - nézett ezúttal a szemeibe a lány, mire a férfinak kitágultak a pupillái.
- Nem. - Elveszett újra azokban a gyönyörű, kékes szemekben, képtelen volt a lány szavaira koncentrálni.
Edith pedig feltűnés nélkül visszajutott a Kanadából a barakkjába, összesen húsz perc alatt. A tiszt egy jól meghatározott távolságból követte, hogy megbizonyosodjon arról, hogy épségben eljut a barakkba.
Kinyitotta az ajtót, majd belépett. Mindenki aludt, nem törődtek vele. A helyére sietett, felmászott Ivana mellé, magára terítette a szürke takaróját. Arcáról le lehetett olvasni a félelmet, ám ezzel a foglyok cseppet sem törődtek.