Édesapja kiskorában mindig azzal ijesztgette, hogy ha nem rak rendet a szobájában, illetve nem eszik eleget, akkor jön a német katona és elviszi; most pedig itt ül egy vonat vagonjában, kilakoltatva egy német által, kisírt szemekkel és véres sebekkel, miközben tartottak valahova. Kezdetben a férfi csak annyit mondott, aztán amikor elkezdett cseperedni, akkor kezdte el igazán foglalkoztatni, hogy mit is jelent pontosan az apja szava. Az apja egy ideig nem is akart neki válaszolni részletesebben, mondván, hogy még nem elég felnőtt ahhoz, hogy bármit is megértsen belőle, de végül szembenézett a valósággal és a szemébe mondta: - Edith, édesem, figyelj rám. Tudod, hogy mi nem vagyunk nagy barátok "azokkal" a németekkel, igaz? Ők nagyon nem szeretnek minket és azt akarják, hogy ne legyünk az útjukban, érted? Ezért nagyon kell vigyáznod, hogy kivel állsz szóba.
- Még a szomszédokkal is?
- Igen, drágám. Még a szomszédokkal is - csókolta meg lánya homlokát.
A vonat magányosan állt a síneken, csak a katonák nevetése törte meg a csendet, egy árva lelket sem láttak a láthatáron. Az egyik katona egy kis szatyor krumplit hozott ki, ami pontosan ilyen helyzetekre szolgált, majd kivett a zsebéből egy eléggé életlen bicskát, és unott fejjel elkezdte megtakarítani a krumplikat. Egy másik katona is beállt segíteni neki, közben viccelődött, hogy a másik milyen idétlenül fest krumplit takarítva, majd amikor készen voltak, belerakták az összeset a kis bográcsba, és hagyták a vízben főni. Edith már csak a száját tudta nyalni, ha már enni nem ehetett, az illatok egyre közelebb csalogatták őt a rácsos ablakhoz. Nemsokára a zöld egyenruhások kihoztak egy fekete, egy pénztárcánál nem nagyobb rádiót is, amelyből a náci himnusz üvöltött a derék legények torkából, ám miután annak vége lett három perc múlva, a közvetítő férfi a Berlini Rádióból elújságolta nekik, hogy az ország milyen helyzetben van: elmondása szerint a Végső győzelem hamarosan be fog következni, mindenki meg fogja ismerni a nácikat és ők lesznek a világ vezetői - Németország viszont egyre gyengült, és ezt egyedül csak a katonák tudták.
A hadnagy is végre leszállt a vagonból - ahogy a lány hallotta a közlegényektől, papírokat intézett; szőke haja ugyanúgy hátra volt fésülve, smaragdzöld szemei ugyanúgy csillogtak az enyhe napfényektől, németes arcán ugyanúgy határozott unalom és mogorvaság ült. A fiatal férfi a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket kesztyűbe bújtatott kezével törölgette folyamatosan az aznapi hőség miatt. Tetszett a lánynak egy kicsit, bár tagadta, hiszen ki vallaná be, hogy megkedvelte az esküdt ellenségét?
Hirtelen olyan szomjúság tört rá, hogy azonnal kaparni kezdett a torka, miközben szárazon köhögött mindegyre; a vizes vödör felé tekintett, mérlegelte a döntését, hogy oda merjen-e menni vagy sem, végül pedig az előbbi mellett döntött. Feltámapászkodott, és átlépve pár kezen és lábon, élettelen testeken, nagy nehezen a vizes vödörhöz ért, majd a kis csuprot remegő kezével a vízbe merítette. Visszament Ruth mellé, s odaadta a kislánynak, hogy először ő igyon, bármennyire is volt vágya minden vizet meginni a vagonban, megfékezte mérhetetlen vágyát.
Ruth gyorsan átadta neki a csuprot. Edith is belekortyolt, majd a leggyorsabban ahogy tudott, visszavitte a vödör mellé, elkerülve néhány undok tekintetet, majd megfordult és visszaült Ruth mellé. A kezeire pillantva, melyeket a katonák tettek tönkre, Edith vízkékszín szemei hamar megteltek könnyel, ugyanis biza Pierre Bleuer vére fizikálisan is az ő kezein száradt; törölni kezdte, súrolni a ruhája szélével, a végén a körmeit mélyesztette saját bőrébe, úgy próbálta eltávolítani, titokban abban reménykedve, hogy ezáltal majd megbocsátást nyer az öccse haláláért. A tizennégy éves kamasz fiú tiszta szívből szeretett mindenkit, még akkor is, ha viszonzatlan volt, Edith pedig ezt a tiszta szívű lelket hagyta eltávozni és mérhetetlen fájdalom járta át ígyis hevesen dobogó szívét, remegő kezével letörölte könnyét és a kádist mondogatta magában folyamatosan csakis az elhunyt öccséért.
- Figyelem, zsidók! - ordított az egyik katona. - Ameddig itt vagytok, nagylelkűen megengedjük, hogy egyetek! Kettesével jösztök majd ki a vagonokból kenyérszeletekért! Értve vagyok?! És fegyelem!
Két katona egy kis összecsukható asztalt és egy szintén összecsukható széket hozott elő a saját vagonukból, majd az egyikük rögtön helyet is foglalt rajta és vezette az egészet, a többiek hátratett kezekkel figyeltek.
Edithnek várnia kellett egy órát, ameddig végre a harmadik vagon került sorra; látta a rácsos ablakon keresztül, hogy egyre fogy a kenyér igazságtalanul osztják szét, alig van már, talán már nekik sem jut majd, azonban nemsokára kattant a zár. Kinyitották az ajtót épp annyira, hogy egy kopasz férfi kiférjen rajta, majd még egy nő: lesegítették őket és a hadnagy elé vezették, majd fintorogva elfeleztek nekik egy fél szeletet. A nő a sajátját viszont megint elfelezte, megfékezve magát a vágytól, hogy az egészet megegye egyszerre, az egyik részét a szoknyája zsebébe süllyesztette, a másikat pedig gyorsan elfogyasztotta. A kopasz férfi azonban viszonozta a fintorgást, mérgesen nézett rá a katonákra, amiért nem egy szelet kenyeret kapott, hanem csak egy negyedet: - Ez csak egy negyed szelet kenyér! Nekünk meg egy szeletet ígértek!
Az egyik katona bosszútól fűtve lazán odasétált, és egy szúrós tekintet keretében kiszedte a kopasz kezeiből a kenyeret, az pedig ordibálva kapkodott utána, mintha a kenyér jelentené számára az életet - abban a pillanatban viszont valóban a kenyér jelentette az életet.
Megint ketten mentek ki, és próbálták nem elkövetni azt a hibát, amit a kopasz elkövetett nagyon buta módon, akit azóta visszakergettek a harmadik vagonba. Így tovább fogytak az emberek kettesével, s kenyérrel a kezükben tértek vissza, egészen addig, ameddig már csak Edith, Ruth és egy öregasszony maradtak. Edith megfogta Ruth kezét, sóhajva és szipogva felálltak, remegő lábakkal indultak el, majd a résnyire nyitott ajtón gyorsan kimásztak a szabadba. A marhavagonban csak az emberek elégedett csámcsogását lehetett hallani, még a kopasz is evett, mivel az egyik asszonynak megesett rajta a szíve, és az ő fél szelet kenyeréből felet nagylelkűen neki ajándékozott.
A katona elég rusnya volt, aki lesegítette őket a szerelvényről: egy ötvenévesforma lehetett bizonyára, arcát javában borosta lepte be, fülei pedig feltűnően nagyok voltak, és ezen Ruth titokban jót derült. Edith szorosan markolta a kezét és próbálta a háta mögé rejteni bizonytalanságában; lábait hasznavehetetlennek érezte abban a pillanatban, hiszen teljesen földbe gyökereztek, ahogy a hadnagyra tekintett és képtelen volt egy ideig megtenni egyetlen lépést. A hadnagy ahogy meglátta koszos arcát és remegő testét, komolysága azonnal enyhült, de alig láthatóan, viszont a lány érezte, hogy ez megtörtént. Edith elnézett a hadnagy mellett álló katona fegyverére: egy Karabiner 98 Kurz-a volt, amelyet nagyon sokszor látott már Drezdában is az utcán sétáló katonák kezében, mégis lenyűgözte, ahogy minden fegyver, amiért ők felelősek a golyó általi halálért, nem pedig az ember. A mély gondolataiból viszont egy ismerős hang zökkentette ki idegesen beszélve: - Egy-egy karéj mindkettőnek.
Edith a saját adagjának a felét Ruth kezébe nyomta, ám amikor azt a hadnagy meglátta, szeme rögtön szikrát szórt, a lány ezt kihasználva rögtön megfordult és a kislánnyal az oldalán indult vissza a vagonhoz. Az utolsó személy, az öregasszony is megkapta az adagját, ő is csámcsogva tért vissza, az ajtó pedig egy hatalmas csapódással végleg bezárult mögötte. Egy nagy zár kattanás és megint csak az emberek szuszogását és csámcsogását lehetett hallani azon a pár méteren, amely a vagon kerületét határozta meg.
- Rohadt, szemét...undormányok! Okos kis...bestiák! - dobta neki a falnak a kenyeret egy férfi, idegesen bámulva a deszkákra.
- Erich, hát beléd meg mi ütött? - kérdezte a mellette ülő asszonyság, a férfi meg cinikusan nevetve felé fordította tekintetét.
- Hanna, te nem látod? Megetetnek minket kenyérrel!
- Ugyan már, ne bohóckodj, nincs abban semmi rossz!
- Már hogy ne lenne, Hanna, kedves? - rázta meg idegesen a nő vállát. - Elérik, hogy megöljük majd egymást az utolsó korty vízért is! Mi kell a kenyér után, mivel hamar kiszárad a torkod? Víz! És nekünk nincs elegendő vizünk!
Ruth ezzel egyidőben a lányhoz hajolt és megtörte kettejük közt a csendet: - Miért adtad nekem? - pillantott rá kíváncsian. Mogyoróbarna szemeivel úgy pislogott rá, mint az újszülött őzike az édesanyjára, mire a lány mosolyogva kisepert az arcából egy hajtincset, de nem tudta, hogy mit mondjon neki. Mert bosszantani akarja a hadnagyot? Mert kedveli a hadnagyot? Vagy azért, hogy Ruth erős legyen? Az utóbbira esett választása, hiszen ez a leghihetőbb, viszont tudta jól, hogy az előbbi kettő sem hazugság.
- Azért, hogy megerősödj, mert ha erről a vonatról leszállunk, akkor dolgozni fogunk. Sokat fogunk dolgozni. De ne aggódj! Én melletted leszek - szólt, s szorosan magához húzta a kislányt. - A kenyeredet viszont tedd el, ne edd meg mindet egyszerre, mert akkor hamarabb megszomjazol.
Az az öregasszony - aki az utolsó volt ételosztáskor - hátrafordult a lányhoz, ráncos kezeibe vette a lány sebes kezeit és mélyen a szemeibe nézett; Ruth addig helyet keresett a többi kenyérnek a kis bőröndjében.
-Téged bizony az Úr küldött! - mosolygott, igaz, csak egy erőltetett mosolyt sikerült rákérnyszerítenie ráncos arcára.
- Ezt nem igazán értem... - nézett vissza rá.
- Az a kislány elvesztette az összes családtagját, olyan kedves, hogy te mellette vagy! Imába foglalom a neved!