Fékcsikorgás – fémsípolás, hirtelen esek. Kaotikus kissé a környezet, de semmi gond. Itt vagyok, egyben vagyok, csak botlás volt, nem kapaszkodtam, ennyi az egész. Most stabilan állok, testileg. Határozottnak és magabiztosnak látszom, szerintem. Elegánsan öltöztem fel az alkalomra, és az illatom sem rossz, ráadásul szőke hajam kék szememmel még vonzóbbá tesz az átlag férfiak körében. Fárasztó az út. Kissé unott a hangulatom.
Az utazók a távolt fürkészve mélyednek el gondolataikban, én méregetem őket, hisz jó szokásom. Keresem az érdekest, a kitűnőt, a sugárzót. Habár ritka, de néha akad egy-kettő. Mellettem áll egy furcsa figura igéző tekintettel, divatos kiszerelésben, durva kisugárzással - legfeljebb Futóként tudnám elképzelni egy sakk-játszmában. A másik – a nő – talán vidéki lehet, Luca-napon minden bizonnyal felfigyelnek rá, én sem vettem volna észre másképp. Kicsit arrébb, közelítve a sárga kígyó hajlatához, egy férfi áll. Jelentéktelen manus, első látásra észre sem vettem volna. Pásztázok tovább kékeket és zöldeket keresve haladok kíméletlenül, és, bingo! Megtaláltam! És ő is engemet! A perspektíváink tökéletesen egymásba fonódtak.
El kell indulni, itt az idő, most vagy soha?! Rabok legyünk vagy szabadok, ez a kérdés, választ adok! Tíz lépésre van, ott, középen. Nem több, ki is számoltam. Megnevettetem, felderítem, s ha másé, hát talán idővel enyém lesz, de addig is velem. Egymás idejét csenjük, lopjuk, kénytelen kelletlen szenvedélyesen, mint a szerelmesek. Ölelkezünk, szeretkezünk úgy, ahogy a természet. Mikor kell teret hagyva más élőlényeknek, olykor pedig leírhatatlan összeolvadásban szüntetjük meg mindazt, mi körül vesz. Gyümölcs lesz ez, soha el nem rothadó. A Futó nem viheti el sem őt, sem engem, hiszen ismerjük már az életet.
Az Egyedüllét színre vágyik, kalandra, történetek sokaságára! Mi értelme van hát az életnek? Tehetetlenül születünk és halunk, mind átéljük! Egyszer véget ér az élet, hát miért ne mennék?
Lassul a sárga kígyó, újabb megálló. Nem válogat az állat, gyűjti a vadakat, serényeket, csendeseket és hangosakat. Az Elefántnő is felfér, monumentalitása földhöz tapaszt, falra hány másokat. Bájos látvány, nem tagadom, a kiszemeltem is kuncog rajta, de a másik fajta sem érdektelen, ő kicsit előrébb, a szívhez közel száll fel. Karácsonyi hangulata egyszerre letargikus és élénk, folyton azt kiabálja: Santa claus!
Dobogásunkat immár Elefántnő és Szarvas is díszíti. Tökéletes körülmények a nagy alkalomhoz. Elindulok a gépezet kúszásának lendületével párhuzamosan, néha rám tekint közeledtemben, majd hirtelen elfordul. Dobogok, lüktetek, de megteszem. Az egyedi lélek már itt áll pár méterre, három lépés, két lépés, egy és: We wish you a merry christmas! – ordít fel a Szarvas. A számból vette ki a szót a patkós – harsant fel az első mondat a kiszemeltem irányába.
Kidülledt, csillogó szemekkel bámul reám – percek vesznek el közöttünk – haját édesen hátra tűri, miközben tekintete a lábunkat, majd a szememet éri ismét. Finom forró másodpercek kísérik egymást - tudatosul bennem, hogy elhagyom az úti célom, lekésem a vonatom - míg mi csak dobogunk tovább a csúszó, karácsonyba öltözött siklón.
Akkor hétvégén? – kérdem magabiztosan. Lábát keresztezi, és piros orcájának gyönyörű mosolya mögül egy helyeslés hangzik el.
A híd fordulójához érkezünk. Fékcsikorgás-fémsípolás, nem esek el. Figyelem a folyó fölé ereszkedő gyöngyöző félhomály természetét. Nyílnak az ajtók, egy molett nő száll fel mellettem, arrébb húzódok, hogy elférjen. A hajlatnál levők közt kissé piszkosan valaki kornyikálva, elborultan hangoztatja bohém lendülettel felszállás közben: Santa claus! Santa claus!
