Rosemary mindaddig nem tudja, milyen a boldogság, míg egy éjszaka az álmában Noah meg nem látogatja őt. Különös vonzalom alakul ki közöttük, de a sors csúfos játékot űz velük. Nem csak a távolság választja el őket egymástól, hanem a közöttük lévő ké...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Rosemary tanácstalanul állt a félhomályban úszó épület második emeleti lakása előtt. Még csak reménykedni se mert, hogy valaha újra itt találja magát, de most, hogy megtörtént, szorongás lett úrrá rajta. Kifújta a bent tartott levegőt, rendezte a gondolatait, és óvatosan benyitott az ajtón.
Odabent csend honolt, az ismerős illat hamar megnyugtatta hevesen dobogó szívét. Minden ugyan úgy fogadta őt, ahogy legutoljára látta: a kanapén a két díszpárna, a konyhaablakban a szerteágazó botkaktusz, még az újságkupac is a dohányzóasztalon.
Az ablakhoz indult, elhúzta a függönyt, és lenézett az utcai forgatagra. A nap lemenő fénye lágyan keretezte az autókat, különös árnyat vetve a házak falára. Koraestéhez képest meglepően nagy volt a gyalogos forgalom. Mindenki ugyan olyan fásultan igyekezett valahova, mint amikor legelőször járt itt. Úgy, ahogy akkor, most is beleszédült abba a sokszínűségbe, ami elé tárult. Megannyi idegen hang, látvány és érzés kavargott körülötte. Tekintetét elszakította az utcáról, és a hálószoba felé nézett. Halkan ugyan, de valamiféle neszezés szűrődött ki onnan. Mielőtt kimondhatta volna a férfi nevét, lábai a hang irányába vezérelték.
Bénultan meredt a szekrényben túrkáló férfire. Oly rég volt már, hogy láthatta, így igyekezett minden másodpercet elraktározni emlékezetében. Amint Noah kezében az iránytűvel felegyenesedett, Rosemary megszólalt.
– Kérlek, ne haragudj rám, nem tudtam, hogy itt leszek.
– Rosemary? – döbbent meg a férfi, és gondolkodás nélkül magához szorította a meghatódott lányt. Hosszú ideig összeölelkezve álltak, végül Noah elengedve a lányt, hátrébb lépett, és tüzetesen végigmérte. – Azt hittem, soha nem fogjuk már látni egymást.
– Én is ezt hittem, főleg miután hetekkel ezelőtt kisétáltál az életemből.
– Azt hittem, hogy ezt akarod – kezdett mentegetőzésbe Noah.
– Nem. Én... – hallgatott el Rosemary. – Ez nagyon bonyolult. Mindennél jobban szeretlek téged, de be kell lássuk, hogy ez kevés – halt el a hangja.
– Tudom – bólintott aprót Noah. – Folyamatosan járt az agyam, nem jutottam egyről a kettőre. Itt nincs kiskapu, hogy együtt legyünk. Bárcsak lenne – nevetett kínjában. – Ha ugyan abban a korban élnénk mindketten, még meg is szöktetnélek, felmásznék a legmagasabb toronyba érted, a sárkánnyal is megküzdenék, vagy a férjeddel, csakhogy egy valami felett nekem sincs hatalmam. Az idővel nem nézhetek szembe, és kérhetem, hogy legyen kegyes hozzánk. Nem lehetek önző, nem láncolhatlak magamhoz, de azt akarhatom, hogy boldog légy olyas valakivel, aki képes neked megadni mindent.
Rosemaryt mélyen megérintették a férfi szavai, torka összeszorult, ahogy szóra nyitotta a száját.
– Bárcsak igaz volnál – suttogta, miközben könnyek gyűltek a szemébe.
Noah tehetetlenül nézte a halkan síró lányt, végül megszólalt:
– Te jelentetted a fényt az életemben, nélküled elveszett voltam. Mióta megismertelek, újra tudtam szeretni, végre ismét hittem a boldogságban. Ezt sose fogom elfelejteni, ahogy téged se. Mindig te leszel az, aki a szívemhez a legközelebb áll.
Rosemary megtörölte a szemét, és hagyta, hogy Noah ismét magához vonja, majd gyengéden megcsókolja, mielőtt még beleveszhettek volna az örökkévaló pillanatba.
