Titkok hálójában // H.S. /

Negyedik fejezet

- Ez nem verseny - csóváltam meg a fejem, majd a recept megvizsgálása után viszonylag hamar varázsoltam muffin tésztát Soph innivalójából.

- Innen átveszem - lökött arrébb, és előmelegítette a sütőt. - Ne válts témát. Átlátok rajtad - húzta össze a szemét, mire megforgattam a szemem.

- Megmondtam, Soph. Nem akarom, hogy tudják - vontam meg a vállam.

- Ezzel az esélyét is elveted annak, hogy esetleg büszkék legyenek rád és elfogadják, amit csinálsz - jegyezte meg rosszallóan. Hangos sóhaj hagyta el a számat, miközben felkönyököltem a konyhapultra.

- Talán nem akarom, hogy büszkék legyenek. Nem tudod, hogy milyen emberek ők - válaszoltam, Sophie pedig szomorúan fürkészte az arcomat.

- Az alapján, amiket róluk meséltél, nem is akarnám megismerni őket - ismerte be halkan, miközben a berakta a muffinokat a sütőbe.

- Talán a nagyit fel kellene hívnom. Ő mindig is támogatott - gondolkoztam el egy pillanatra, amivel kivívtam magamnak egy mosolyt a barátnőmtől. Egy diadalittas mosolyt.

- És gondolj bele az anyád arcába, amikor közli vele, hogy végre elismernek - tette hozzá vigyorogva.

- Biztos nem számítana rá. De messze állok az elismeréstől - emlékeztettem szomorú mosollyal.

- Adj időt a főnöködnek. Nem sokára rájön, hogy mekkora tehetség vagy, és felvesz teljes állásban - biztatott, azonban tudtam, hogy nincs igaza.

Mr. Styles-szal a helyzetünk, egy kissé érdekes, ha finoman akarok fogalmazni. Miután váratlanul megjelent az irodámban, egy hétig nem is láttam. El voltam havazva a munkával, valamint az iskolai teendőimmel. Ő valami üzleti útra ment, amit csak szerdán tudtam meg Frankie-től. Ismét nem vitt magával senkit, pedig a gyakornokaként ott lett volna a helyem. Először fel sem tűnt a hiánya, mert hozzászoktam, hogy egész nap az irodájában van. Az tűnt fel, hogy nem jönnek hozzá fiatal nők egy fél órás hancúrra ebédidő után. A teendőimet továbbra is megtaláltam az asztalomon, és az email-jeimre sosem válaszolt még. Mikor visszatért, teljesen levegőnek nézett, és még csak köszönésre sem méltatott. Kezdtem hozzászokni a stílusához, így már nem vettem magamra a ridegségét. Megfigyeltem, hogy Dakotán és Frankie-n kívül amúgy sem kommunikált szinte senkivel. Az ebédlőben rémtörténeteket meséltek róla, de annyira szürreálisnak tűntek ezek a pletykák, hogy teljesen ignoráltam őket. A Dr. Kolt által megbízott feladatomat biztos segítették volna, azonban én az igazságot akartam megírni. Az irodalom professzorom a fülemet rágta, amiért nem tudtam még semmit felmutatni, de egy tökéletes hazugság megmentett. Azt mondtam neki, hogy ameddig nem készültem el vele, nem akarom megmutatni a vázlatokat. A végleges, tökéletes verziót szeretném majd odaadni neki, erre pedig várnia kell. Az igazság az, hogy még egy darab szót nem sikerült róla írnom. A pletykalapok kedvelt témája maradt továbbra is, de én egy teljes leleplező sztorit szántam neki.

- Figyelsz te rám? - hallottam meg a barátnőmet, mire azonnal visszatértem a valóságba. Megráztam a fejem, és lesütöttem a szemem.

- Bocs, kicsit elkalandoztam - húztam el a számat bűnbánóan.

- Azt észrevettem. Éppen arról papoltam neked, hogy nem egy seggfej főnök alapján kellene megítélned magad, akinek olyan szar az élete, hogy az a legnagyobb boldogsága, ha megalázhat téged - hadarta dühösen. Bármennyire is igaza volt, nem elégedtem meg ennyivel.

- Ha tényleg tehetséges lennék, akkor félre tudná tenni a megvetését irántam, és képes lenne csak a munkámat nézni. Elvégre profi - sóhajtottam fel, és lesütöttem a szemem. Sophie a következő pillanatban hozzám vágott egy konyharuhát. - Hé!