Az eskü {Rework]

1.Fejezet - Deny

- Deny kisasszony! - Ébredek Kate, a volt dajkám hangjára. - Jó reggelt!
Kinyitom szemeimet. Napfény tölti be hófehér szobámat, majd meglátom Kate idős arcát.
- Ideje oktatásra mennie. – Mosolyog.
- Kate, azt hittem már megbeszéltük. Nem kell ilyen tisztelettel beszélnie velem. – Kérem századjára.
- Értettem kisasszony! – Mosolyog.
Fújtatok egyet. Nem érti.
Kikelek az ágyból, mire Kate már húzza is le hófehér ágyneműmet és cseréli is le egy újra. Szegény. Elég nagy a takaróm, az ágyam nagyjából akkora, hogy az egész család elférne rajta.
Leülök a tükör elé és Kate már mögém is terem, majd elkezdi kifésülni hosszú szőke hajam. A koromban mindenki sminkeli magát, de én nem szeretem, valamint mások elmondása szerint nincs is szükségem rá. Különleges alkalmakkal úgy gondolom egy kevés nem árt, de semmiképp nem viszem túlzásba.
Apám, a ház és a város királya, úgy gondolta érett vagyok, ahhoz, hogy húsz évesen megházasodjak. Mai nap fogok találkozni az általa megjelölt férjjelöltemmel. Nagyjából ő az ötödik. Az eddigieket nem mondanám sikeresnek. A probléma talán abban rejlett, hogy a polgárokat egy jóval alacsonyabb szintű csoportként kezelte mindegyik. Mondhatni alig tekintett rájuk emberként. Ez engem rettentően zavar! Mintha szándékosan arra nevelték volna őket, hogy teremtsenek egy áthidalhatatlan szakadékot a nép és az uralkodó között. A néptől nem kell félni, ha nem túlárazott adóért cserébe biztosítjuk a biztonságukat és szervezett életüket. Megadjuk nekik a független szabadságukat azzal a feltétellel, hogy nem ártanak másoknak semmilyen értelemben.
Tanulmányaim nagyon sok irányba ágaznak, de az alapjai a politika és a matematika, az eredményeim pedig kiválóak. Úgy gondolom, ahhoz hogy helyet álljak uralkodóként, minden lehetséges tudást el kell sajátítanom.
- Oh, istenem! – Zökkent ki Kate a gondolataimból.
- Mi az Kate?
- Olyan gyönyörű lett! Emlékszem mikor még a kezemben hordoztam. Az alakja is milyen lett, mint egy igazi nőnek. Kecses ívei arcának, maga olyan csodálatos lett! Ön csak válogathat a férjek közül, egyik háznak sincs ilyen szép hercegnője.
Biztos vagyok benne, hogy a többi hercegnőnek is ezt mondják otthon.
- Köszönöm! – Mosolyodok el.
Felállok, majd ledobom ruháimat. Kate egy fehér blúzt ad rám és egy fekete szoknyát, amelyhez szintén fekete szandált veszek fel.
Még fél órába telik mire elkészülök és kilépek a szobámból. Ezt a részt utálom a legjobban. Végig sétálni a vár hosszú szinte végtelen folyosóján. A falak ostya színben pompáznak, melynek aljánál és tetején csillogó bordázott márványívek húzódnak. Festmények tömkelege a falon, sorban az előző uralkodók melyeknek a leszármazottja vagyok. Követem szememmel a hosszú piros szőnyeget, majd egy kanyar után meglátom a szobát, ahol tanulni fogok ma. Belépek, majd leülök az egyetlen asztalhoz a teremben. Csak bámulok kifelé az ablakon, ahogy mindig szoktam. Valószínűleg nem olyan rég rakhatták össze ezt a szobát tanteremnek. Feltételezem ez is csak egy sokadik vendégszoba. Nem túl nagy, de egy tanteremnek pont tökéletes. A tanárnő belép a terembe én pedig illemnek megfelelően felállok az asztal mellé.
- Jó reggelt, Deny kisasszony! – Mosolyog rám.
- Jó reggelt, tanárnő! – Mosolygok vissza.

Unalmasan telnek az órák és elfáradok az odafigyelésben. Legalább tanultam arról a házról, amelyikből ma érkezik a férjjelölt, Daniel Flow. A Flow ház igazán virágzó korát éli, köszönhetően annak, hogy mondhatni mindig a saját problémájukkal törődtek. Nem igazán vettek részt egyik háborúban sem, nem is szövetkeztek nagyon senkivel. Mondhatni magának való ország. Calestina szigetének keleti oldalán helyezkedik el, mi határoljuk el a többi nyugatra fekvő országtól.
Az óra végén a tanárnő meglep egy ellenőrző feleléssel, tesztelve azt, hogy tanultam-e a szobámban. Persze, hogy tanultam.
- Mesélj nekem mi városunk esetén lévő helyzetről. – Mondja a tanárnő.
- Sajnos most a házak közti konfliktusok és csaták miatt a jobbágyok éheznek, ugyanis hatalmasok az adók. Minden felnőtt ember esetén, fejenként huszonkét arany. Az alapadó nyolc arany lenne. Ez közel a háromszorosa.
- Szerinted erre, mi a megoldás? – Kérdi a tanárnő.
- A házak közti konfliktusokat kéne enyhíteni. Nekünk legrégibb ellenségünk az Oron ház, mióta az a ifjú fiú került a trónra. Csak az örömlányok és a szórakozás körül forog az esze, nem tudja mik a következményei egy hosszú háborúnak. Ha békére bírnánk és újra esküt tennénk egymásnak, megoldhatnánk a háború problémáját és a lakosoknak nem kéne akkora adót fizetni. Egyszerre rendeződne a helyzet a határokon és a városokban is.
- Nagyon jó! – Bólogat elégedetten Micha tanárnő. – Deny... Nagyon jó királynő leszel, ha így folytatod!
Minden alkalommal mikor ezt hallom egyre jobban bízom benne. Kate-el visszahaladunk a szobámba és máris kezeimbe veszem a könyveket.
- Bármi kívánság? – Mosolyog rám Kate.
- Nincs! – Mosolygok vissza rá.
Amikor elindul és már az ajtómat csukja, megszólalok.
- Ami azt illeti, mégis lenne! Bocsánat!
- Ugyan, mondja csak kisasszony.
- A palota könyvtárában nem találtam meg egy könyvet. A címe „Családok történetei és csatái". Ez egy kétrészes könyv, az egyikben a családokról írnak, a másikban pedig a csaták megtervezéséről. Mindkettőre szükségem lenne.
- Kisasszony! – Mosolyodik el, és sajnálkozó tekintetet vet rám. – Az elmúlt két hétben legalább tíz könyvet kiolvasott. Nem szeretne pihenni?
Megrázom a fejem.
Gyorsan teltek az órák, többször átolvastam a tananyagot és könyveimből alátámasztottam a tanultakat. Egész biztos vagyok benne, hogy megragadt. Bár nem feltétlen élvezem mindig a tanulást, hajlandó vagyok bármit megtenni a célomért. Beálltam a tükörbe és elmondtam az egész leckét, amit tanultam, improvizálva mintha felelnék. Már rég végeztem a leckével, de valamiért a tükörképemen ragadt a tekintetem. Csak bámulom magam, keresve a változást. Annyi év eltelt, annyi minden történt, de nem változott semmi! Pontosan ugyanaz az ember vagyok, mint tizenhét-tizenhat évesen.
Jobb, ha mártózom egyet...A nap általános lezárása. Mindig a palota mögötti forrásvízben szoktam megmártózni. Ez az a hely, ahol lezárom a napot, sorra veszem mik történtek és elrendezem a gondolatokat a fejemben. Néha jobb tisztázni magammal a céljaimat, tengődni gondolataimban, fantáziálni... Így kimozdíthatom elmémet a monoton mindennapokból. Felmentem a szobámba, ahol Kate már türelmetlenül várt.
- Sietnie kell a találkára a herceggel kisasszony! – Mondja.
Elővette a szekrényből a fehér bálruhámat. Két ezüst karika fülbevalót tett a fülembe, amit elég kirívónak tartottam.
- Jajj, ugyan már kisasszony! Higgye el nekem, hogy csodásan áll! Felkötöttük hajam, majd belekaroltam és sietősen lesétáltunk a palota hatalmas csillogó halljába. Mindig is szerettem a színek keveredését a palotában, leginkább az ezüst kék és arany dominál, néhol felbukkan egy kis vörös. Ez szerintem egy olyan színválasztás, ami igazán passzol egymáshoz és amolyan luxusérzettel, komfortérzettel tölti el az embert. Ahogy sétálok le a lépcsőn meglátom a herceget. Hosszú hátrafésült szőke haj. Fehér ing és öltöny, fehér cipővel. Egy piros nyakkendő és egy száll vörös rózsa. Elég erős megjelenés.
- Megtiszteltetés hercegnő! – Csókol kezet Daniel herceg.
Megköszönöm az illedelmességet és a rózsát. Daniel herceg kitartja a karját, hogy karoljak belé, de elutasítom az ajánlatot.
- Nem adja kegyed túl könnyen magát, igazam van? – Mosolyodik el.
Nem igazán tudok választ adni erre a kérdésre, szóval csak buta módon mosolygok. Talán jobb is, ha nem tudja a reakciómat a kaphatóságomról.
A száll rózsát fogom a kezemben amíg sétálunk a palota parkjában, ami szerintem feleslegesen nagy. Ha akarnánk, akár napestig sétálhatnánk itt, akkor sem érnénk körbe. Nem ért meglepetésként, hogy erről a rózsáról is levágták a tüskéket, ami számomra csalódás. A tüske jelképezi, hogy a szerelem nem egy hibátlan és ártalmatlan érzés. Ez a szerelem feltétele, a tüskék, amellyel együtt kell élnünk. Bár séta közben nem beszélgettünk sokat, ahhoz pont eleget, hogy rájöjjek a legrosszabb jelölt akivel eddig találkoztam.
- És mi a célod a népeddel? Fejleszteni akarod a technológiátok vagy előszőr az életkörülményeket szeretnéd javítani?– Kérdem, miután már tíz perce csendben sétálunk.
- Nincsenek ehhez hasonló céljaim. Begyűjtöm tőlük az adót és nagyjából ennyi. Lehetőleg minél többet. Elég nagy a város, ahogy az igényeim is. – Mosolyog rám, és felém fordul. – A királynőmnek nagyon boldog élete lesz.
- Hogy mondhatsz ilyet? - Csattanok fel. - Te a népből élsz! Ez a dolog oda-vissza működik. Ha nincs nép, akkor semmid sincs, akkor senki vagy! Te vagy értük, több tízezer, több százember ember számít rád. - Veszek egy nagy levegőt. - Ne is mondj semmit! Örültem, hogy megismertelek. Kérlek menj haza!
Az ifjú herceg szemei kitágulnak és köpni-nyelni nem tud a hirtelen kitörésemtől.
Hogy lehet valaki ilyen önző? Nem foglalkozik a népével, csak azzal, hogy sok pénze legyen. Annyira felidegesített, hogy úgy határoztam folytatom a sétát, ámbár egyedül. Kiskoromban egész sokat jártam ki a palotához tartozó szántóföldre, most is így teszek. Ott kis faházak vannak, amikben a jobbágyok húzódnak a meleg elől, de ilyen későn már rég kitessékelik őket onnan az őrök. Ilyenkor nyugodtan sétálhatok arra.