Mert a holtak visszajárnak - Senki Lánya Trilógia 1.

15. Fejezet: Víz

Másnap reggel érték el úticéljukat.
Rúnda precíz mozdulatokkal kötötte ki Virgoncot a házuk melletti, terebélyes gesztenye fához. A ló hálásan prüszkölt a kis pihenő miatt, ami végre neki is kijutott.
Vidáman legelt a zöld fűből, sörényét jobbra-balra dobálta, patájával ritmusosan dobbantott.
Kezdeti félelme, amit a ház váltott ki belőle, elpárolgott, és a lány azt kívánta, bárcsak ő se félne.
Al, akár egy macska nyújtóztatta ki elgémberedett végtagjait:
- Mi van, ha a szüleid úgy rejtették el a receptet, hogy se élő, sem holt nem fogja soha megtalálni?
- Biztos lehetsz benne, hogy jól eldugták - csomózta vékony derekára kabátját a lány.
- És mi van, ha nem lesz meg?
Rúnda csak rövid idő után válaszolt, gondosan megválogatta a szavait.
- Akkor imádkozunk.
Al fürkésző tekintete a lány ruhájával bíbelődő kezein állapodott meg.
- Mégis kihez?
- Bárkihez, aki hallja.
Rúnda bizonytalanul indult el a ház felé. Igyekezett nyugodtságot erőltetni magára, hátát kihúzta, pillantását megkeményítette, de tenyerei annyira izzadtak, hogy ujjairól a fűbe csepegett a sós lé.
Orrán beszívta a virág illatú, meleg levegőt, majd száján lassan, reszketegen engedte el az ég felé.
Ha Al látta is rajta az idegességet, nem tette szóvá; némán követte őt.
Odabent semmi nem változott távozásuk óta: káosz, és csend uralta a helyet.
A padló szellemként nyikorgott talpuk alatt, az ablakok repedésein halkan süvített a szél, felkavarva a finom port, kecses táncba invitálva az arany szemcséket.
- Pontosan hogy is néz ki, amit keresünk? - pakolászott a polcokon Al. A fűszeres üvegek halkan koccantak egymásnak.
- Nem gondolod, hogy ide rejtették, ugye? - Rúnda az asztalnak dőlve figyelte a kezéről pókhálót lerázó férfit.
- Megkönnyítené a dolgot egy díszes piedesztált, vagy egy hatalmas piros iksz, de hát... - törölte ujjait az ingébe Al, és elfintorodott.
Rúnda magában mosolygott, és ellökte csípőjét az asztaltól.
- Te nézz szét itt, én felmegyek! Sikíts, ha kellenék!
- Várj egy kicsit! - szólt a létra fokára lépő lány után a férfi.
Rúnda várakozón nézett vissza válla felett.
- A szilfek már biztosan alaposan átkutatták a helyet. Ha ők sem találták meg, miből gondolod, hogy nekünk sikerülni fog?
A lány puhán dobolt ujjaival a szálkás fán.
- A recept veszélyes varázslatot tartalmaz, ami hatalmasabb, mint a legtöbb földi erő. El biztosan nem égették, ahhoz túl értékes. Ha pedig elrejtették, akkor ahhoz kellett csinálniuk egy térképet - gondolkodott hangosan Rúnda. - Vespera a receptet kereste, nem az odáig vezető utat.
Al a padlót tanulmányozta, a lány pedig szinte hallotta, hogyan cikáznak a gondolatai.
- Tételezzük fel, hogy van nálad valami, ami halálos és ősi - vakarta meg felkarját a férfi. - Miért akarnád tudni, hogy hová rejtetted?
- Pont azért, mert halálos és ősi - húzta össze a szemét a lány. - Csak... légy résen, rendben?
Al biccentett, és visszafordult a polcokhoz.
Rúnda felkapaszkodott a padlásra. Legutóbbi ittlétekor nem igazán nézte meg régi szobáját, de most elég ideje volt rá.
A hely úgy lett kialakítva, hogy egy gyerek ágya tökéletesen elférjen a sarokban, a falakat kissé ferde, de annál szebb mintákkal díszített polcok szabdalták fel.
A földet szanaszét gurult, szivárványszínű zsírkréták, különböző méretű papírfecnik, és apró festékpettyek tarkították.
Rúnda megpróbálta kizárni az őt béklyóként fogva tartó emlékeket: a rajzversenyeket édesanyjával, az apró róka faragványokat az ágykeretén, amin Tarennel egy egész héten át dolgoztak.
Ne figyelj rá, keress tovább! - mondogatta magának. És mégis honnan tudja, hogy megtalálta, ha olvasni sem tud?
Mérgesen rázta meg a fejét, és pakolni kezdett. Az édesanyja által rajzolt könyveket, és a szárított virágokkal, és levelekkel teli albumát is átnyálazta, de semmi jelet nem talált. Megnézegette apja szobrait, végigtapogatta a falakat, de semmi.
Az egyik ládáján volt a kutatás sora, amiben elrabolt kincsekhez, és sárkány tojáshoz vezető gyerekrajzok garmadája lapult. A lány lenyúlt egész az aljáig, amikor ujjai köré egy puha anyag csavarodott.
Rúnda szoborrá dermedt ültében.
Fájdalmasan lassú mozdulatokkal húzta elő a tenyerében apró darabokká málló, világoskék sálat, ami egykor mindig Danica nyakában lógott.
A lány még akkor kérte kölcsön tőle a mindig is csodált, aranyszálakkal teleszőtt holmit, amikor hercegnőset játszott, és hosszú, abroszból szabott ruháját meg kellett kötnie valamivel a derekán, hogy az ne csússzon le.
A kék selyem, ami a fény felé fordítva mindig más árnyalatot vett fel, édesanyjára emlékeztette.
Danica íriszének színe mindig a hangulatától függött: ha boldog volt, az ég legkékebbje játszott lányáéhoz hasonló, mandula vágású szemében, ha bánat vett erőt rajta, olyan lett, mint a borús őszi égbolt, arról nem is beszélve, hogy a harag éjkék árnyalata igazán veszélyessé tette mindig nyugodt vonásait.
Rúnda mindig is olyan gyönyörű, és finom szeretett volna, mint édesanyja, azonban ő vad volt, és szelidíthetetlen, egy nyughatatlan lélek.
Danica kis oroszlánnak nevezte.
Göndör fürtjeivel, napsütötte bőrével, huncut mosolyával, olyan volt, mint édesapja kicsinyített mása.
Édesanyja többek között ezért szeretett bele Tarenbe: a mosolya annyira megkapó és varázslatos volt, hogy nem lehetett figyelmen kívül hagyni, de az a mosoly volt a legnagyobb árulója is.
Ha Rúnda, és az édesapja sántikáltak valamiben, Danica egyetlen pillantásból tudta; sanda vigyorukat ugyanis nem tudták elrejteni.
Rúnda előtt szertefoszlott a teadélutánok, és a hangos kacagásoktól zengő ház képe, és nem maradt semmi, csak a marcangoló üresség.
Sajgó mellkasához gyűrte a sálat, és egyik kézfejét szájához szorítva, néma zokogásba kezdett.
Minden fájdalma, minden vesztesége, csalódása, és emléke azokban a forró könnyekben volt, amik végigcsorogtak az arcán, le a padlóra.
Szíve ezer helyen szúrt, mintha szétrobbant volna mellkasában, és a darabkái egyszerre akartak volna kiszabadulni. Ha tudták volna, egyetlen mozdulattal kimetszik magukat a lány bőre alól, csak, hogy megpillantsák a napfényt, és ő boldogan szabaddá tette volna a szilánkokat, ha azzal véget ér szenvedése, ha a keserűség végleg eltűnik torkából, és nem égeti tovább a vágy.
A vágy a halálra.
Maga felé fordította csuklóját, hogy szemügyre vegye próbálkozásának örök lenyomatát. Még a könnyfátyolon keresztül is látta a kacska fehér vonalat, ami úgy világított jobb csuklóján, mint Hold, egy tiszta, nyári éjszakán.
El akart menni, annyiszor elkívánkozott onnan, bárhová, csak messzire. A világ végéig, és tovább, de gondolatai mindig üldözték volna.
Elkeseredett volt, és fáradt.
Egy éjszakán amikor már csak ő volt, és az üvöltő hangok, egy kiút kínálkozott számára a földi Mortemből.
Ügyetlenül lelökte a tükröt az ablakából, amikor ki akart mászni rajta, hogy egy kicsit egyedül lehessen. Az éles darabokon ezüstösen és hívogatóan csillant meg a Hold fénye, ő pedig egy pillanatig sem gondolkozott: megragadott egy szilánkot, és egyetlen gyors mozdulattal elébe vágott a fájdalomnak.
Szerencsétlenségére - vagy éppen szerencséjére - Anaca éppen akkor toppant be hozzá, hogy kirángassa a szobájából, és elvigye hullócsillagokat vadászni.
Rúnda agyába beleégett barátnője rémült tekintete, amivel a kezére nézett. Gyorsan behúzta maga mögött az ajtó, és anélkül, hogy egy szót is mondott volna, táskájából tűt és cérnát varázsolt elő.
Összeszorított szájjal dolgozott, keze egyszer sem remegett meg. Rúnda reszketve nézte a lányt, félt, hogy mit fog mondani. Félt, hogy kiabálni fog vele, hogy meggyűlöli, hogy undorodni fog tőle.
De az nem Anaca lett volna. Szorosan magához ölelte barátnőjét, és a haját simogatva bizonygatta, hogy minden rendben lesz.
Rúnda akkor hinni akart neki.
Most is hinni akart.
A gyászos csendet a megnyikorduló padló, és a fenyő édes illata törte meg.
Al.
Némán telepedett le a lány mellé, felhúzott térdeire fektette karját, és együtt hallgatott vele.
A férfi testének kellemes melege ellazította a lányt, szipogása halkulni kezdett.
- Nem vagy egyedül. - A férfi hangja alig volt több, mint búgó szél a fák lombjai között. - Még ha úgy is érzed, hogy nem maradt senkid, ha azt hiszed, az egész világ ellened van, az élet akkor is oda fog vezetni, ahol már várnak rád.
Rúnda visszanyelte könnyeit, és minden figyelmét a férfinak szentelte.
Al, a térdén összefűzött ujjait vizsgálta.
- Thrum mondta ezt, miután az anyám meghalt. Nehezen tudott kezelni, sokat verekedtem, mindig dühös voltam, és szomorú. Annyira szomorú - eresztett el egy reszketeg sóhajt. - Magamat hibáztattam, amiért nem tudtam megvédeni őt. Éveken át álomba sírtam magam, és fohászkodtam, hogy szűnjön meg a fájdalom. Az ára nem érdekelt.
A lány szája elnyílt, és szomorúan nézte a férfi fájdalomtól eltorzult, gyönyörű vonásait.
- Aztán néhány nagyobb fiú, akikkel együtt edzettem, meglátott, ahogy a szüleim sírjánál zokogtam. Kinevettek, és jó alaposan megvertek. Dedósnak tituláltak, kislánynak, sokáig Alinának hívtak, és sírást imitáltak, ha elmentek mellettem.
Rúnda látta maga előtt a kisfiút, aki minden erejével kapaszkodik a szülei emlékébe, apró kezével próbálja összekotorni élete darabkáit.
- Annyira sajnálom - nyeldekelte ismét könnyeit a lány.
- Ne, ne tedd! - rázta meg fejét Al. - Látnod kellett volna az arcukat, amikor csíptem, rúgtam és haraptam mindhármójukat, ahol értem. Ők sokkal rosszabbul festettek a végére. Csak Thrum bírt leszedni róluk. Persze utána rendesen megszidott, de büszke volt rám, amiért nem hagytam magam. Talán akkor sikerült végleg elengednem a fájdalmat.
- Nem érdemelted ezt.
Al végre ránézett, tekintete jámboran olvadt össze a lányéval.
- Te sem, Rúnda. Nem hibáztathatod magad a történtek miatt. Gyerek voltál, nem tehettél volna semmit, hogy megakadályozd. - Fürkész pillantása a lány csuklójára, majd sápadt arany szemeire tévedt. - Nem kell tovább egyedül cipelned a terhed. Megértem, hogy a többiekre nem akartad helyezni ezt a súlyt, de nekem hagyd, hogy segítsek!
Rúnda érezte, hogy úgy olvad meg a szíve, mint a téli Nap első meleg sugaraiban fürdőző jégcsap.
- Nem szolgáltam rá a segítségedre, főleg nem azután, ahogyan bántam veled.
- Legalább nem hívtál Alinának - próbálta elviccelni a férfi.
- Nem, meg akartalak ölni - törölte meg szégyenkezve az orrát Rúnda.
- Egy férfi becsületének rosszabb, ha lánynak titulálják - bizonygatta. - És amúgy is, már megbocsájtottam neked. Elvégre most már társak vagyunk - mosolygott gyengéden Al. - Muszáj életben tartanom téged. Tudod, arra az esetre, ha csalinak kellene hagyni - lökte meg a lány vállát.
Rúnda nevetve dörzsölte meg inge ujjával vörös szemeit, és zsebre dugta a sálat.
- Nagyon vicces.
- Tudom. A humor is amolyan velem született adottság, mint a sárm, és a lehengerlő mosoly.
- Szerény is vagy, azt elfelejtetted.
- Milyen igaz! - kacsintott Al. - De az előbb komolyan beszéltem - tette a lány kezére meleg tenyerét. - Ha készen állsz rá, hogy elengedd a fájdalmad, én itt leszek.
A lány alig tudott kinyögni valami értelmeset.
- Ez azt jelenti, hogy megverhetlek? - billentette felé Rúnda a fejét, magában szitkozódva, hogy ilyen ostobaság jött ki a száján, de kicsit felengedett, ahogy meglátta a férfi mosolytól csillogó szemeit.
- Na, azt azért nem - rázta a fejét a Al, amitől a hajába tapadt porszemek glóriaként kezdtek ragyogni.
- Pedig muris lenne.
- Muris? Elég különböző elképzelésünk van a mókáról. De jól van, muri királynő, ha ezt szeretnéd, egyszer majd kiállhatsz ellenem. Azonban nehogy azt hidd, hogy hagyni fogom magam! - Felpattant a földről, és kezeit a lány felé nyújtotta.
- Nem is vártam kevesebbet. - Rúnda elfogadta a felajánlott segítséget, és hagyta, hogy a férfi talpra húzza. Hosszú másodpercekig csak álltak egymással szemben, és tanulmányozták a másik vonásait.
- Köszönöm - vett mély levegőt a lány.
- Bármikor - bólintott lassan Al. Révedő tekintettel pillantott le összekulcsolt kezükre, és Rúnda is követte ebben.
A bőrük szinte egyforma volt, heges, érdes, durva tapintású, mégis Al olyan puhán és könnyedén tartotta a lányét, mintha csak egy törékeny kincs lenne.
Rúnda, ezt észrevéve, megköszörülte torkát, és hátrébb lépett, szerencsésen felrúgva egy vízzel teli kis edényt.
- Találtál lent valamit? - terelte a szót a lány.
- A konyhában nincs semmi - kapargatta csizmájával a padlót Al. - De talán...
A férfi tekintete elkerekedett, ahogy a lány háta mögé nézett.
- Rúnda...
Rúnda a felborult edény felé nézett, amiből komótosan folydogált tova a rozsdás víz, lassan szétterülve a padlón.
A rögtönzött folyók nyomán fehér jelek ragyogtak fel, mintha égett volna a padlás.
Kérdőn néztek össze, majd gyorsan vissza a földre.
Hamarosan hosszú cikcakkos vonal szelte ketté a padlót.
- Ezek...
- Hegyek - fejezte be a lány ámultan. Hegyek meredeztek előttük. - Van lent egy kút - mondta, leginkább magának, és már szaladt is keresni egy vödröt.
Al addig arrébb pakolta a holmikat, teljesen felszabadítva a földet.
Rúnda amilyen gyorsan csak tudott, felmászott a vízzel, és szétlocsolta a deszkákon; az átlátszó folyadék sötétté változtatta a fát, ahogy lassan beleivódott a száraz deszkákba, felfedve az erdők, falvak, és folyók világító rajzát.
- Ez hihetetlen - térdelt le Al. Ujjai finoman járták körbe a mintákat. - A homunculus útja - olvasta fel az egyik sarokban terpeszkedő írást.
- Most már tudjuk az irányt - mosolygott elképedve a lány.
- Tudjuk - viszonozta a gesztust Al.
A szerencse úgy tűnt, ismét az ő oldalukra szegődött.