Mert a holtak visszajárnak - Senki Lánya Trilógia 1.

28. Fejezet: A királyság

Só és hínár fanyar illatát sodorta feléjük a langyos, déli szél, aminek szárnyán fehér tollú sirályok utaztak, és nagy vijjogások közepette, mint régi ismerősöket üdvözölték az érkezőket.
Rúnda el-elbóbiskolt Al ölelő karjai között.
A meleg és az éhség minden energiáját elvette, és másra sem vágyott, csak, hogy leheveredhessen valahová, és aludhasson egy kicsit, de Parastin kijelentette, hogy nem állnak meg, amíg el nem érik Zöldlombzugot, mert nem tudhatják, hogy követik-e őket.
Már vagy öt órája lovagoltak teljes csendben, feszülten figyelve minden egyes neszere, nehogy újból lesből támadjanak rájuk.
- Rúnda? - súgta neki Al. - Fent vagy?
- Igen - morogta nem túl meggyőzően a lány, mire Al halkan kuncogott egy sort.
- Érzed ezt az illatot? - A férfi lelkes hangjától egy kicsit ő maga is felélénkült, és mélyet szippantott a levegőből.
- Só?
Al áthajolt a lány válla felett, óvatosan álla alá nyúlt, vigyázva, nehogy meghúzza a nyakát, és oldalra fordította Rúnda fejét.
- Hallgasd csak! - búgta izgatottan a lány fülébe.
Rúnda szót fogadott. Lehunyta ólomsúlyú szemhéjait, és fülelni kezdett.
Valahonnan a távolból, a lovak patadobogásán, és az erdei madarak csicsergésén túl, tompa dörgést vitt feléjük a szél, mintha valahol vihar tombolna.
De az ég szikrázóan kék volt felettük, felhőnek nyomát sem lehetett látni. Az egye ismétlődő hang dobként vert együtt a lány szívével.
- Mi ez? - kérdezte halkan Rúnda. Teste úgy itta be a hallottakat, mintha vízre szomjazó növény lenne, és bőre alatt kellemes bizsergés kezdett szétterjedni.
- A tenger.
A lány tisztán érezte, hogy Al mosolyog mellette, mély hangjába különös várakozás költözött.
- Azt olvastam - mesélte Al -, hogy a királyság egy része a víz alá épült, de azt csak a kiváltságosak láthatják, és aki egyszer lejutott oda, az sosem mesélheti el senkinek.
- Igen? - hajtotta hátra a fejét Rúnda, hogy a férfire nézhessen. Aranyszínű íriszében kétely és derű keveredett egymással. - Ha nem beszélhetnek róla, akkor te mégis honnan tudod?
Al felegyenesedett, majd lassan elmosolyodott.
- Milyen kis okoskodó ma valaki - ugratta a lányt. - Ez a szép a legendákban, hogy sosem tudhatod mi belőlük az igaz.
- Mesék - jelentette ki Rúnda.
- Mi is egy ilyen mesét hajkurászunk, nem igaz? A egész kalandunk erről szól. - A férfi arcára elégedett kifejezés ült. - És, ha már itt tartunk - nyúlt bele Al a nyeregtáskába, ahonnan a halomra pakolt almák közül egy kicsi, piros kötéses könyvet varázsolt elő -, eljött az ideje az igazi kalandnak.
Rúnda hezitált, mielőtt elvette a felé nyújtott kötetet.
- Mi ez? - forgatta ujjai közt. A borítón egy aranyszínű liliom díszelgett, ami alá cikornyás betűkkel vésték rá a címet.
- Egy könyv.
- Nem mondod? Már azt hittem, hogy egy furcsa tőr.
Al hátradőlt a nyeregben, és bár igyekezett komoly arcot vágni, tekintete egészen mást mutatott.
- Szarkasztikus vagy.
- Ez inkább irónia volt - rántotta meg Rúnda hetykén a vállát.
A férfi előrébb ügetett, távolabb a többiektől, és amikor hallótávolságon kívülre kerültek, a lány fülébe súgott.
- Igazad van. - Kezét elkezdte nagyon lassan felvezetni a lány combjának belsején.
Rúnda légzése sokkal nehezebbé vált, ahogy az egye feljebb vándorló ujjakat figyelte.
- És tudod, mi jár annak, akinek igaza van? - A férfi puha ajkai végigsimítottak a lány fülcimpáján. - A szája.
A lány szeme felpattant az utolsó szó hallatán, és Al felé kapta a fejét.
- Mielőtt bármit mondanál - előzte meg a férfi -, és a tekinteted alapján épp valamilyen gúnyos visszavágáson agyalsz, hadd mondjam el, hogy ez túl magas labda volt ahhoz, hogy ne csapjam le. És amilyen alacsony vagy, úgy sem tudod visszaütni - vitte be a végső csapást.
Pár másodpercig csak néztek egymásra, méregették a másikat, és a lehetőségeiken gondolkoztak.
Rúndának sikerült lenyelnie mérgét, és ahelyett, hogy lelökte volna a férfit a lóról, egy veszélyesen nyugodt mosolyt varázsolt arcára.
- Rendben van - mondta kedvesen a lány.
Al gyanakodva billentette félre a fejét.
- Most mit csinálsz? - kérdezte a férfi.
- Semmit - vigyorgott tovább Rúnda.
- De, határozottan csinálsz valamit, és nem tetszik. - Al hátrébb húzódott. - Ezt később még nagyon meg fogom bánni, igaz? - húzta be a nyakát.
- De még mennyire - kacsintott rá Rúnda, és visszafordult az út felé.