Felejteni (Haikyuu)

Tizenhetedik

- Hogy időpazarlás lenne - sóhajtott fel, és lassan lehunyta a szemét, és hátradőlt az ágyán, és csak azután nyitotta ki. Óvatosan eltakarta szemét bal alkarjával, majd hangosan kifújta a levegőt.

- Mikor volt időd megkérdezni? Iskolaidőben? - folytatta a faggatózást.

- Dehogy. Van a közelben egy kültéri pálya. Esténként ott szokott gyakorolni, egyedül. Legalábbis ahányszor eddig láttam, mindig egyedül volt.

- Hmm... mikor végzel holnap? - kérdezte.

- Mi? Mire gondolsz? - kifejezetten meglepte az éles témaváltás.

- Hát, majdnem egy hete csak a fogadást és a passzokat gyakoroljuk, tovább kellene menni lassan. Még mindig be akarsz kerülni a csapatba, nem? - szinte hallotta a hangján, hogy vigyorog.

- Szóval azt mondod, hogy foglaljuk be előtte a pályát? - Norio felvonta az egyik szemöldökét, majd felült az ágyán.

- Micsoda? Dehogy, az a későbbi terv része. Először csak kifeszítünk valahova egy madzagot vagy egy kötelet jó hosszan, és azt fogjuk használni. Mit szólsz? - kérdezte.

Norio teljesen lázba jött az ötlettől. Szerette gyakorolni az alapokat, de az, hogy most végre tényleg belevágnak, valami másféle örömöt is előhozott belőle.

- Nekem tetszik az ötlet - mosolyodott el óvatosan.

- Ne hagyd, hogy ez elvegye a kedved. Elhiszem, hogy szarul esett, sőt, biztos vagyok benne, de van benned potenciál, szóval ne aggódj. Megleszel. Oh, amúgy, ha szabad vagy hétvégén, lehetek nálatok. Most jön az izgalmas része.

- Biztos rendben lennél azzal? - kérdezte.

- Simán. Nincs szombati edzés, mert ma dupla volt, szóval szabad vagyok. Pénteken edzés után átmehetek?

- Szerintem igen - motyogta halkan. Szeme valamiért az ágya melletti éjjeliszekrényen felejtett jelentkezési lapra tévedt.

Biztos jó ötlet ezt csinálni? Oikawa alig fél órája mondta neki, hogy időpazarlás az egész...

- Ha a megérzéseim nem csalnak, éppen elment a kedved - hallotta meg Masayori rosszalló hangját - A dolgod igazából annyi, hogy bebizonyítsd neki, hogy nem volt igaza.

- Könnyebb mondani, mint csinálni - sóhajtott fel Norio - Nem fogom feladni. Megígérem - mondta, és egy magabiztos mosoly szökött az arcára.

- Ajánlom is. Máskülönben nem lenne kivel gyakorolnom - nevetett fel halkan Masayori - Oh, lépnem kell. Holnap találkozunk délután, nálatok. Megszokott idő.

Miután a hívás véget ért, a kezébe vette a papírt. Fogalma sem volt, mi járt a fejében, amikor odasétált az asztalhoz, és felvett egy tollat, majd elkezdte kitölteni. Nem volt hajlandó meghátrálni. Most nem, és ezután soha többé. Ha kell, Oikawa segítsége nélkül csinálja meg az egészet, és egyedül kerül be. Ez lesz az. Egyedül. Egyedül fog felállni, majd elsétálni. Önállóan.

Pár perccel később kicsit félve ugyan, de elindult lefelé. Eddig még semmit sem beszélt a szüleinek erről az egész röplabda dologról, mert... őszintén, mert még nem volt oka rá. Így is keveset találkozott velük, ezért csak reménykedni tudott benne, hogy valamelyikőjük még ébren van, mert kellett az egyik szülő aláírása a jelentkezéshez. Kalapáló szívvel nézett be a konyhába, és egy lassú sóhajjal nyugtázta, hogy édesapja még ébren van.

- Oh, Norio, még ébren vagy - nézett fiára fáradtan. Neki is sokkal ráncosabb és megviseltebb volt az arca, mint... mint azelőtt.

- Még nincs olyan késő. És amúgy is... kérni szerettem volna valamit - mondta, és nyelt egyet.

- Kérni? Miben segíthetek? - kérdezte, és letette az eddig a kezében tartott kanalat.

- Egy... egy iskolai klubról lenne szó. Itt van a jelentkezési lap, csak eddig még nem volt idő megkérni valamelyikőtöket, hogy írjátok alá. Beszélni sem volt erről nagyon időm... - mondta, és kicsit félénken ugyan, de közelebb nyújtotta a papírt.

- Röplabda? Hogyhogy? - kérdezte egy kíváncsi mosollyal az arcán. Norio csak megvonta a vállát.

- Elég népszerű az iskolában. Szóval gondoltam, miért ne...

- Érdekesen hangzik. Tessék, itt van - mondta, és visszaadta neki a már aláírt jelentkezési lapot.

- Köszönöm szépen - vigyorodott el izgatottan, majd elindult felfelé.

- Norio... Örülök, hogy próbálsz továbblépni. Büszke vagyok rád - szólt utána egy szomorú mosollyal az arcán - Tudom, hogy nem könnyű, de te próbálkozol... erős vagy, erősebb, mint hinnéd.

- Kö-köszönöm, azt hiszem... De ő is ezt szeretné, és nem hagyhatjuk cserben.