Ha A Csillagok Felsorakoznának [LASSAN FRISSÜLŐ]

XI.

Luna csak állt, s nézte a férfit, aki két hatalmas levegővétel között a lány számára egy pillanatot ajándékozott jégszínű szemeivel. Luna nagyon jól tudta, hogy Draco nem szeretné ha magára hagyná, s csak a büszkeségéből származó első szó volt az, amelyet utolsó erejéből a lánynak lehelt. A fiú összecsuklott, s a felismerés amely a lányt érte igazán fájdalmas volt: Draco gyengébb, mint valaha.

S ez a tény Luna Lovegoodot gondolkozásra késztette, és arra, hogy rájöjjön, hogy mégis mi történt a Mardekéros fiúval az elmúlt napokban.

- Draco Malfoy, nem hagylak magadra. - mondta Luna a férfinek, akinek a tekintetében az elveszettség, s a bukott vágyak jelentek meg.

Luna törékeny lelkében megjelent a mély szeretet, amely gyermekkorától apró fényként élt benne, és most eme érzelem segítségével karolta fel Draco Malfoy-t, a varázslót, akinek a szenvedése úgy hatott a környezetére, mintha egy megsebesített vad haláltusáját nézték volna.

Luna kezeivel simogatta Draco forró testét, miközben leguggolt mellé, s vékony ujjai segítségével törölgette a Mardekáros könnyeit. A könny, amelyeket a lenszőke ejtett, égető volt Luna számára. Úgy érezte, hogy minden egyes cseppje egyre inkább fájdalommal tölti fel őt is, s kész volt szembeszállni ezzel az érzéssel.

A lány megtett egy igencsak erőteljes lépést, s Draco fejét a magáé felé fordította, és egyenesen könyörgött az égszín szemeivel, hogy a férfi csatlakozzon a saját megmentéséhez. Ám Dracon látszott, hogy nem lesz képes eme csatát megnyerni, így Luna úgy gondolta, hogy megmutatja számára, hogy mégis miért van itt. Leült a jéghideg csempére, amely a legmelegebb bőrt is másodpercek alatt hűvössé tette, s Draco kezét szorongatva, mélyen az égiszébe nézve, és vállára borulva mesélt el egy történetet.

- Az édesapám egy éve elhunyt, és nem tudósítani jöttem ide, de gondolom erre már rájöttél. Ő volt az én csillagom, a vezérfényem az égen, és ő tanított meg a szeretet legnemesebb fajtájára, s arra, hogy a világ az önzetlenséget, s a legjobb formánkat érdemli minden zord körülmény között is. Ő volt az én mentsváram tűz esetén, és igencsak fájdalmas belegondolni, hogy nincs többé közöttünk. Ez volt számomra az első tragédia amelyen keresztül mentem, miután édesanyám fiatal koromban elhunyt. A gyász érzését elfelejtettem, s a boldogság felülkerekedett rajtam a Roxfortos éveim során, ám mikor Voldemort megjelent... - harapta el a mondata végét a lány, mert tudta, hogy ez egy igencsak érzékeny téma Draco Malfoy számára. Mégis úgy érezte, hogy muszáj folytatnia, hisz kimondta az átkozott nevét, s egy olyan történetet emelt ki az emlékei végtelen tárházából, amely számára ugyan nagyon fájó, ámbár Draco Malfoy-t képes felkelteni a padlónak hívott mély gödörből.

A hatás, amelyet szeretett volna elérni, sikeres volt, hisz Draco jégszínű szemeiben az ijedtség, és a lebénultság tükröződött, valamint a figyelem a lány felé. Luna látta, hogy a férfi rettegett a névtől, s hogy képtelen volt bármely mozdulat megtételére, és még a levegővétel is nehezebben ment számára, mint bármi más.

- Nincs mitől félned, nem erről szeretnék beszélni. - suttogta Luna a férfinek, aki egy hatalmas sóhaj keretein belül letörölgetett egy újabb adag könnycseppet. A lány támogatásképp adott egy puszit Draco homlokára, majd az arcára. Az érzések, amelyek Luna szívében kavarogtak, igen sokszínűek, s változatosak voltam, ám egy dologban biztos volt a fiatal boszorkány: hogy teljes szívéből szereti Draco Malfoy-t.

- Arra célzok, hogy az első igazi tragédia az utóbbi időben az édesapám elvesztése volt, valamint egy olyan esemény amely során elvesztettem a varázserőmet. Nem vagyok képes egyetlen egy varázslat végrehajtására sem, mert eltűnt az erőm, és éppen ezt terveztem neked elmondani. Visszamegyek Angliába, s szembeszállok a tudattal, hogy a legfontosabb ember már nincs többé, és megkeresem az okot, amely miatt képtelen lettem a csodálatos képességemmel élni. Ugyan azt hihetted, hogy magamtól mondtam le erről, de az igazi indokot én magam sem tudom. - hadarta el Luna élete egyik legnagyobb kihívásáról szóló monológját.

- Akármennyire is fáj, muszáj szembeszállni a múlt által kísértett szilánkokkal, amelyek nem engedik vérző szívünknek a regenerálódást. - suttogta Luna maga elé.

A mosdót Draco visszafojtott zokogása töltötte be, aki Luna szavait felismerve az élete saját démonjaira gondolt.

- Nem akar... Nem akarlak elveszíteni. - pillantott percekkel később a Malfoy-fiú a lenszőke lányra.

Luna kissé meglepődve, ám szívének teljes egészével egyre inkább azt érezte, hogy a férfi megijedt attól, hogy a lány nem lesz itt számára. Ezt csacsiságnak gondolta, hisz Draco Malfoy-ért dobogott a szíve, mióta meglátta őt. Úgy gondolta, hogy ideje helyre tenni a férfiben keletkező kételyeket, és megtölteni azokat a szerelem legédesebb mámorával.

- Draco te félreértesz. Én nem megyek sehova, én itt maradok melletted, és hűen szeretlek a halálom percéig. Mielőtt azt hinnéd, hogy ez az egész butaság, és csak szórakozom veled, meg kell hogy mondjam, hogy én ettől komolyabban semmit sem gondoltam eddig. - mondta Luna a férfi számára egy szenvedélyes szemkontaktus közepette.

- Akármilyen rémesnek, és szörnyűnek is tartod magadat, hidd el, nem vagy az, mert egy kibaszott csoda vagy, és ha ezek után sem hiszel nekem, akkor nem tudom, hogy mégis kinek fogsz. - kezdett Luna egyre inkább ingerültté válni, és úgy érezte, hogy nincs hatalma a fiút befolyásoló érzelmeire.

- Mégis hogyan tudnálak szeretni, ha nem engeded, és elmenekülsz attól a csodától, ami benned van, és helyette a múltadban kutatod fel azokat a dolgokat, amelyek a jelenedet megfullasztják, a jövődet pedig elpusztítják? - kérdezett rá Luna az egyik legfájóbb pontjára a Malfoy-fiúnak.

Látta, hogy az eddig elmondott szavai most értek oda Draco füléhez, és hogy épp próbálja őket felfogni. Odanyújtotta kecsesen a vékony kis kezét a fiúnak, aki azt azonnal magához húzta, és megpuszilgatta. Ez Luna számára egy nyertes csata volt, hisz látta, hogy a férfi egyre inkább élettel töltődik fel újra.

- Te fázol. Jéghidegek a kezeid. - mondta Draco egyenesen Luna szemébe, és úgy érezte, hogy egy újabb bukott háborút élt meg, ezúttal Luna kezei ellen vesztve. Utálta a tudatot, hogy a lány fázik miatta, és ezért belső haragja, és az önostorozás még jobban megmutatkozott nála, és egyre inkább kezdett beleőrülni abba, hogy a lányt apránként teszi tönkre.

- Miattam fázol. - nézett könnyes szemmel a lány égszínkék égiszébe, és érezte, hogy ehhez hasonló szépséget még sosem látott. Ugyanakkor dühös volt magára, mégis tudta, hogy a lány türelmesebb, és toleránsabb, mint az eddigi életében bárki. Ezzel a tudattal nyugtatta magát, és próbálta meg összeszedni a józan gondolatait, amelyet az elmúlt percekben rettentően távolinak érzett.

Sikerült feleszmélnie: látta, ahogy egy tehetetlen férfi néz rá, aki arra vár, hogy eljöjjön a megváltás érte, s mikor az megérkezik, akkor fél kiadni az önmagában lakozó csodálatos érzelmeket, a múlt miatt, amely megbénítja az érzelmeit. Ez undorral töltötte el, és úgy döntött, hogy a vesztesnek ítélt háborúját nem adja fel ilyen könnyen, és hogy a kedvese végett szembeszáll az összes gonosz démonjával.

Draco szép lassan megértette a helyzetet, és immár képes volt felállni a padlóról, ahol olyan sok éjt eltöltött elveszettnek hitt érzelmeit, és szívét keresve. Sikerült felállnia, és képes volt férfiként, igazi Malfoy-ként Luna elé állni, és boldoggá tenni őt.

Ám a mámoros gondolatok között ott bujkált egy igencsak különös, és aggasztó is, amely nem a múltból származó fojtogató kezekhez volt köthető, hanem Harry Potter-hez. Nem igazán tudta Draco, hogy mégis hogyan mondja el Lunának, hogy találkoznia kell velük. Úgy gondolta, hogy megismeri Luna tervét, és azt, hogy mégis miért megy vissza Angliába, és utána hozza fel neki, hogy találkozzon Harry-vel is. Beleborzongott a gondolatba, hogy kedvesének az aurorral kell találkoznia, és egy kis féltékenység is feléledt benne. Ám Luna története, amelyet elmondott neki percekkel ezelőtt, ráeszméltette arra, hogy a lánynak egy komplett terve van Angliába, és ugyan támogatta őt, mégis tartott attól az erőtől, amely Lunát megfosztotta a varázserejétől.

Eldöntötte, hogy amint Harry rápillant Lunára, a szart is kifogja verni belőle. Úgy érezte, hogy a zöld méreg, a féltékenység fűti, hisz egy ilyen gyönyörű, páratlan fiatal hölgynek semmi keresnivalója nem lenne a Mágiaügyiminisztériumban.

- Luna, beszélnünk kell. - mondta Draco komoly hangon, miközben csak pásztázta a lány álomszerű ábrázatát.