A vonzás törvénye

1. FEJEZET

Augusztus 30., péntek (10 nap sulikezdésig)

Hogy milyen is volt Traversity?

Elsőre pont úgy festett, amin csak áthalad az ember, de nem áll meg, mert egyszerűen nem érdemes. Utánaolvastam: tényleg innen eredt a neve, ugyanis régen sokkalta kisebb volt, és a legtöbb arra járó valóban csak átutazott rajta. Azóta kibővítették, építettek a közepére egy hatalmas egyetemet és hozzá kollégiumot is. Gyönyörűen felújították a hegyekbe felvezető turistaösvényeket és az azok völgyében fekvő tó körüli környezetet, hogy a világ minden tájáról idevonzzák az embereket, és végre megszabaduljanak a „csak átutazóknak" címkétől. Persze átnevezni már túl sok meló lett volna. Mondjuk az is lehet, direkt hagyták így, hogy megmutassák, egykor ezt a nevet kapták, de túlnőttek rajta. Szó szerint.

Anya azért választotta ezt a várost, mert az itteni egyetemen voltak kapcsolatai, egy régi osztálytársa révén. Júniusban, jóval a jelentkezési határidők lejárta után határoztam úgy, hogy otthagyom a kaliforniai egyetemet. Így tehát gyakorlatilag oda költöztünk, ahová soron kívül felvettek.

Szerencsére nem az a fajta kisváros volt, mint a filmekben, ahol mindenki kedves a másikkal, és ismeri az összes lakót, minden pletykát és rezdülést. Egy városba kellenek a titkok. A hátam közepére sem kívántam, hogy – mint egy elcsépelt filmbéli jelenetben – én is végigsétáljak az utcán, és kedvesen integetve odaköszönjek mindenkinek, mert nyilván az összes lakónak tudom a nevét, a foglalkozását és a hobbiját, amiről érdeklődhetek.

– Sere, szívem, ne felejtsd el, hogy ma kell beiratkoznod – emlékeztetett anya ebéd után, mielőtt belevetette volna magát a kirámolásba.

– Persze, nem felejtem – legyintettem.

Összességében a beiratkozás izgatott a legkevésbé. Eleinte jogot tanultam, majd amikor egy év után rájöttem, hogy valószínűleg az a legkevésbé nekem való szakma a világon, átváltottam gazdálkodás és menedzsmentre. Hamar kiderült, hogy ez sem passzol hozzám sokkal jobban, de nem volt pofám ezt is abbahagyni. Főleg azért, mert fogalmam nem volt, mit kezdjek az életemmel, mi akarok lenni, vagy épp mi érdekelne, mi lenne az, amit szívesen tanulnék. Egy évig jártam a kaliforniai egyetem gazdasági karára, majd a költözés miatt átiratkoztam ide, ahová ugyebár anya közbenjárásával át is vettek.

Némileg letörve mentem fel a szobámba. Meglehetősen nagy szoba volt, ahhoz képest, hogy milyen kicsinek számított az előző abban a társasházi lakásban, ahol addig éltünk. Most egy igen nagy házban laktunk, felső szintjének két egybenyitott szobája, apró fürdője és erkélye az enyém volt. Az alsó szinten a nappali, a konyha, a kamra, egy nagyobb fürdő és anya hálószobája helyezkedett el. A helyes kis kert és terasz pedig új élményt nyújtott nekem, mert ezelőtt sosem éltem kertes házban. A kertes házas vidék távol állt a nagyvárosi életünktől, ami szerintem legalább annyira otthonos volt, mint Traversity, csak ott magasabbra építették a házakat. Persze nem panaszkodtam. Traversityt északi fekvése miatt tisztább levegő, nagyobb csend és szebb táj jellemezte, ami nekem cseppet sem volt ellenemre. Azelőtt ugyan még sosem éltem ilyen helyen, valahogy mégis megnyugtatott a környezet.

Keresni kezdtem a megfelelő papírdobozt, amiben a tornazsákom rejtőzhetett, de nem akadtam a nyomára. Igaz, már majdnem egy hete érkeztünk, de még mindig nem jutottam oda, hogy kicsomagoljak. Nem tartozom a rendmániás típusba, egyszerűen túl lusta vagyok állandóan rendet rakni, és nem izgat az emiatt kialakult káosz. Egyenként hajigáltam ki a különböző ruhákat, könyveket, kacatokat, csupa hasznos és hasznavehetetlen holmit a dobozokból, mikor végre ráakadtam a fekete, műbőr borítású tornazsákomra.