Felejteni (Haikyuu)

Tizenhatodik

Itt elhallgatott. Sorban jöttek elő az emlékei az előző öt napról. Az volt a kedvence, amikor a felemás hajú kihozott egy műanyag palackot, és azt kellett eltalálnia. Nem egyszer emelte ki, hogy Norio-nak milyen jól céloz, és hogy mennyire, de mennyire menőn néz ki, amikor koncentrál. Mintha egy teljesen új oldalát mutatná meg.

- Nem tudom, hogy mennyire egoista dolog ilyet mondani, de... szerintem is jól megy ez nekem. Folytatni akarom. Meg akarom mutatni másoknak, hogy tudok. Én is... én is lélegzetelállító akarok lenni. Szóval - óvatosan feltolta magát a földről, majd leporolta a nadrágját - Ha eddig nem figyeltél volna, akkor... mostantól kérlek le se vedd rólam a szemeid.

Érezte, ahogy a hűvös tavaszi szél felbolygatja a helyet, felkavarja a keskeny ösvény porát, felkap pár virágszirmot. A szellő óvatosan kifújta a szeméből szőke haját, de szinte ugyan abban a másodpercben vissza is hullott eredeti helyére. Még egyszer lehunyta a szemét, és összetette két kezét egy perc erejéig, majd egy hangos, megkönnyebbült sóhaj után elindult kifelé. Akárhogy számolta, ez volt az eddigi legrövidebb idő, amit itt töltött. Valamennyire örült, mert nem következett be az, ami előző héten történt. Vajon végre készen áll arra, hogy felejtsen? Nem, nem, semmiképp. Nem akart felejteni. Őt nem. Továbblépni? Azt viszont annál inkább.

Ahogy kiért a temető elé, érezte, hogy zsebében rezeg a telefonja. Szokásához híven nem oldotta fel egyből, hanem megnézte ki is küldte, elolvasta, és csak utána nyitotta meg.

Masayori - Hali! Ma dupla edzés lesz, a lányok nem használják utánunk a termet, úgyhogy ma este nem érek rá. Bocsi :((

Annak ellenére, hogy fáradt volt a délutántól akár késő estig tartó találkozóik után, és gyakran volt izomláza, szerette csinálni. Ma is gyakorolni akart volna... bár Masayori mutatott neki trükköket, szóval egyedül is tudja csinálni, úgyhogy csak nem lesz olyan nagy gondja belőle. Ezzel szemben viszont... nem akart egyedül lenni. Jól érezte magát, sőt, szinte boldog volt, amikor a felemás hajú ott volt vele. Választási lehetősége most mondjuk nem volt, és még mindig ott lebegett a szeme előtt, hogy ő igenis szeretne a csapat tagja lenni, szóval egyedül is gyakorolnia kell.

Ahogy sétált, és ezek a gondolatok cikáztak a fejében, eszébe jutott a kültéri pálya, ami mellett mindig elmegy. Ő is mindig egyedül van. Egyfolytában egyedül gyakorol. Ezzel természetesen nem arra gondolt, hogy csatlakozna hozzá. Túlságosan nagy kettejük között a különbség tudásban. Még a végén viccet csinálna saját magából. Viszont ez azt bizonyította be neki, hogy egyedül is lehet gyakorolni valami olyat, aminek a következő szintje igazából egy egész csapat. Egy csapat, aminek szeretne a tagja lenni.

Most, hogy nem kellett Masayori-ra várnia, sokkal hamarabb kezdhetett el edzeni. Ez azt is jelentette, hogy hamarabb érezte azt, hogy fáradt. Nem volt társasága, így kifejezetten egyhangúnak érezte, de közben pedig ott volt az érzés, hogy szereti ezt csinálni. Egyhangú volt, de közben mégsem.

Ahogy fent feküdt a szobájában egyre többször érzett késztetést arra, hogy mozogjon még egy kicsit. Érezte, hogy fáradt, de valami késztette a még többre. Óvatosan feltolta magát, kicsit kinyújtózott, és lesétált.

- Anya, elmegyek sétálni - szólt be a nappaliba.

- Ne maradj kint túl sokáig, hűvös van, és holnap iskola.

- Sietek vissza - válaszolta, miközben már a cipőjét vette föl.

Leakasztotta fekete pulóverét a fogasról, belebújt, majd kinyitotta az ajtót. Ahogy a hűvös levegő megcsapta az arcát, fél pillanat erejéig el is gondolkodott azon, hogy neki nem is kell ez a séta dolog, de a kísértés erősebb volt, szóval alig három perccel később már el is indult... a kültéri pálya felé. Ő maga sem tudta, hogy miért, valami erősen vonzotta arra, mintha két mágnest tettek volna egymás mellé. Szóval akarva-akaratlanul ugyan, de arra felé indult. Ez alkalommal nem volt nála fülhallgató, szóval tökéletesen hallotta a hideg este minden hangját. Hallotta, ahogy a szél óvatosan összeborzolja a fák levelét, megrázza az ágakat, madarakat riaszt fel. Hiába fázott kicsit, ez valamiért tökéletes nyugalomba helyezte.

Nagyjából 5 perc séta után meghallotta azt, amiért valószínűleg elindult sétálni. Megállt a kültéri pályától nagyjából 50 méterre, és ismét Oikawa-t figyelte. Ugyanazt csinálta, mint eddig bármikor. Szervákat egymást után, de folyton úgy nézett ki, mint aki még mindig nem elégedett magával és a teljesítményével. Mire aztán legközelebb észbe kapott, ismét a fém kerítés mellett állt, megint a hideg rácsba kapaszkodva. Valami nagyon a nyelve hegyén volt. Meg akarta szólítani. Beszélni akart vele. Mondani akart neki valamit. Bármit. Hallani akarta a hangját.

- Megint itt vagy - és a kívánsága ezzel be is teljesült. Oikawa óvatosan arrébb rúgta a labdát, majd közelebb lépett hozzá, és megállt nagyjából egy fél méterre a kerítéstől. Norio csak hangosan nyelt egyet, majd bólintott. Még mindig ott volt az a valami a nyelve hegyén, és kezdett megfogalmazódni benne, hogy mit is akar mondani.

- O-Oikawa-senpai... - kezdte remegő hangon, mire a másik érdeklődően felé fordította a fejét - Lehet egy kérésem? - kérdezte. Szemét óvatosan a kerítést markoló kezére vezette egy pillanat erejéig. Remegtek, megállíthatatlanul remegtek.

- Figyelek - bólintott játékosan mosolyogva.

- Röplabdázni - kezdte, de szinte biztos volt benne, hogy a mondat elejét nem lehetett hallani, és Oikawa értetlen arckifejezése is erre engedte következtetni - Kérlek, taníts meg röplabdázni. 

---

Ééés, itt is volnánk. Tudom, hogy nem egy hét telt el, hanem egy hónap, de valamiért nagyon nagyon elakadtam ezzel a fejezettel. Nem is tudom, hogy van-e valaki egyáltalán, aki rendszeresen olvassa ezt, viszont ez lényegtelen. Ha van, akkor remélem, tetszett ez a fejezet, még akkor is, ha kb. 1 hónapon keresztül szerencsétlenkedtem vele.

Üdv: Lilla