Együtt! (Levi Ackerman ff.)

#01 Shiganshina bukása I.

845 Shiganshia Körzet

A nevem Elisabeth Smith. 14 éves.155 cm magas. Csokoládé barna szemű és csokoládé barna hajkoronával rendelkező egyén. A mai nap elmentem Eren-nel és Mikasa-val rőzsét hozni nekik otthonra. Miközben mentünk haza felé megint hallhatuk a fal dícsőitőknek szavait. Hogy a fal mindentől megvéd, Isten teremtette nekünk, hogy megvédjen minket. Kérdem én minek teremtett titánokat. Ha nem lennének akkor most kettővel kevesebb dolgot kellett volna megteremteni annak szerencsétlenségnek. Gondolom unatkozott vagy az is lehet, hogy szadista , mert hogy minket ver az a kedves Istenünk botja az már egyszer szent. Sosem tudtam egyet érteni velük, hisz aki ezeket a badarságot mondják teljesen agy mosottak és színt úgy azok is akik végig képesek hallgatni ezt a süket dumát.

Gondolataimból Eren ébresztett ki .

- Elisa megjöttek a felderítők.- és már rángatni is kezdett engem oda ahol jobban láthatjuk őket. Végül felálltunk pár fadobozra és onnan kémlelhetük őket. Mindhárman csillogó szemekkel.

- Elisa én szeretnék felderítő lenni!- jelentette ki határozottan miközben smaragd zöld szemeit az enyémre vezette.

- Én is szeretnék, de anyáék nem engedik nekem. Én tudom, hogy bármikor meghalhatok, de én úgy szerenék meghallni, hogy tettem is valamit. Nemcsak azokat a hülye falakat Istenitem! - hát igen az inger küszöböm eléggé alacsony mit ne mondjak. Már ezen a dolgon vagy hasonlókon is képes vagyok magamat felhúzni.

- Tudom nekem is ezt mondják, vagy azt hogy menjek inkább a katonai rendőrséghez.

- Ja, de már csak annál a helyörség a jobb. Nem tesznek semmit csak henyélnek alkalom addtán lemossák a falakat és persze az ivászat sem maradhat el.

Mindeközben a felderítők lehajtott fejjel jöttek és a szekerek hozták a befáslizott halottakat, vagy megmaradt testrészeiket nem is kell mondanom, hogy az emberek vagy sírtak fiaik,lányaik életért a másik eshetőség pedig a szidás és az ocsárolása volt. Értem én, hogy rengeteg veszteségekkel térnek vissza a felderítő utakról, de ők csak próbálnak az emberiség javára válni. Ha már itt járunk ők annyira bevannak tojva, hogy a falakat Istenitik, mert az nyilván meg fog védeni minket a veszélytől.

- Látom visszatértek az öngyilokos hajlamúak. Remélem boldogok vagytok, hogy az ember gyerekét titán eledelnek használjátok- ordította az egyik öreg ember.

- Már megint nem mentettek semmire!- még ezekhez fogható égbe kiálltások voltak az emberek részéről.

Azért a színvonalat megint hozták. Mondjuk hogy ne hozzták volna állandóan ez megy körbe és körbe szidás szidás hátán.

- Nem is tudom miért néznek fel rátok a gyerek és mért akarnak olyanná válni, mint ti.

Ekkor egy idősődő asszony elkezdett kiáltozni, hogy hol van a fia Moses.
Az egyik katona felszólalt: hozzátok ide.
Egy befáslizott kéz volt az amit az fehér anyag vérben átázva fedett be.

- Legalább értelme volt a halálának?-kérdezte ingerülten- Az emberiség javára vált a fiam halál?
- a nő itt már annyira remegett a zokogástól és térdre esett.

Ekkor a katona kifakadt és elmondta, hogy több száz embert küldött halálba értetlenül és még ráadásul gyenge is. Szégyellte magát és az ismételten semmi hasznot nem hozzó felderítő útat is. Az itt élő nép legjava abban a hitben él, hogy rohadt könnyű a falakon kívülre kimerészkednek ahol ezer meg egy titán napi kis kajájává válhatsz. Szerintem nem egyszer feladat legyőzni a benned lévő félelmet és kimerészkedni oda. De a felderítők csak az emberiségnek akarnak jót. Ha ott lennék én is félnék, de kimennék, hogy az emberiség javára váljak.

Ezek után haza kísértem Eren-néket ahol lerakták a rörzsét. Majd Eren kijelentette, (ismételten), hogy felderítő szerete lenni. Az anyja még mindig nem egyezett bele.

Itt viszont felszólalt Eren apja .

- Most el kell mennem majd ha újra itthon vagyok akkor megmutatom a pincét fiam.- lengette meg kezében a a pince kulcsot.- De addig is vigyázz a kulcsra.- majd fia nyakába tette akulcsot

- Köszönöm apa!- a fiú annyira felpörgött, majd megölte apját. Ezután ki kísértük Jaeger-sensei-t.

Eren kifutott az utcára utoljára még egy sziát elkuranttot az apjának, aki csak mosolyogva integetett. Carla oda ment a fiához és megmondta, hogy semmi képen nem egyezik bele a felderítőkhőz való csatlakozásának ötletébe.

- Csak a bárgyuk féltik az életüket.-olyan ideges volt, hogy a homlokán kidagadtak az erek. Én látni akarom a külvilágot nem akarok úgy meghalni, hogy nem tudok semmit a külvilágról. Nem akarok itt beposhadva létezni és attól a gondolattól rettegve lenni, mikor törik át a titánok a falat.!- mind ezt befejezve elfutott.

- Elisa, Mikasa kérlek vigyázzatok rá tudjátok milyen meggondolatlan.- bólintottunk és Eren után eredttünk.

Mikor megtaláltuk akkor ott volt vele Armin és még pár másik gyerek is akik őt szekálták gyorsan lerendezttük őket és elmentünk a folyó parthoz beszélgetni.

Majd egy hatalmas puffanás szerű hangot halottunk. A titánok áttörték a falat. A legtöbb ház ember iszonyat erővel csapódott el más-más irányba.

Eluralkodott a káosz. Az emberek gondolatait elöntötte a félelem, a rettegés és nem utolsó sorban a menekülés a szeretteinket való megvédése ösztöne.

Eren és Mikasa elmentek az anyjuk ért Armin elindult egy teljesen másik irányba én meg mentem megkeresni az én kis családomat.

Alig hittem a szememnek mikor nagymamámat és nagyoapámat kicsavarodott testüket több kilós kövek alatt találtam. Mamám utolsó szava az volt: Fuss!!!- kiáltotta majd fel nem fogva a látottakat kezdetem elfutni egy irányba. Egyszer csak felbukkant a helyőrség tagja és feljutott engem egy hajóra ami elvisz innen minket. Én még pont fel tértem a hajóra. Reménykedtem, az itt lévő nép többsége is túl éli ezt a napot.

Armin oda akart menni Erenékhez de nagyapja nem engedte hisz látta mit élhetek át én nem értettem, de biztos vagyok valami hasonló, mint velem történt. Hozzám is ide akart jönn, de megint leintették. Nem is baj most jobb szeretem volna egyedül lenni.