Felejteni (Haikyuu)

Kilencedik

- Nem vagyok fáradt - mondta dacosan, de ahogy befejezte a mondatot, egy hatalmas ásítást kellett lenyelnie.

- Oh, igen, te soha - nevetett Mineko - Na, gyere - paskolta meg megint az ágyneműt - Semmi baj nem lesz abból, ha itt elalszol - mondta, miután Norio megint megrázta a fejét.

- Rendben - sóhajtott - Te is alszol? - kérdezte, miután sikerült kényelmesen elhelyezkednie.

- Szerintem igen. Én is elég fáradt vagyok - motyogta álmosan Mineko, majd megdörgölte a szemét.

- Jó éjt - mondta halkan a fiú. Szinte már félálomban volt. Egyik kezével megkereste a lányét, és óvatosan megszorította. Jéghideg volt az érintése, és alig érezte a szorítását.

Ahogy ránézett az öccsére, Mineko szívét melegség töltötte el. Annyira gyermetegnek és védtelennek nézett ki ahogy halkan szuszogott. Bármit megadott volna, hogy még egy kicsit nézhesse. Az egészben egy dolgot bánt. Azt, hogy ez egy rideg, fehér, fertőtlenítőszagú kórházban történik, nem pedig otthon, normális körülmények között.

- Szeretlek - suttogta halkan Mineko. Norio már nem hallotta. Már bőven aludt.

Egyre több apróbb neszt hallott maga körül, majd egy hatalmas robajt. Ijedten emelte fel a fejét. Odakint már sötét volt, a szobában pedig éppen abban a pillanatban oltották fel a villanyt. A hirtelen sok fénytől megint becsukta a szemét, és alkarját az arca elé emelte. A következő dolog, amit érzett, az az volt, hogy valaki megfogja a szék támláját, és vele együtt szinte arrébb dobja.

- Menj ki! - hallott egy határozott, dühös hangot. Az orvos volt, aki Mineko-t szokta vizsgálni. De mit csinál most itt?

- Nem lélegzik! - a kétségbeesett kiáltás az asszisztenstől jött.

Mire Norio tudatáig eljutott az előző mondat, már ki volt lökve a szobából a folyosóra. Lábai remegni kezdtek, és összeesett. Térde hangosan ütközött neki a hideg, burkolt padlónak. Úgy érezte, bármelyik pillanatban elájulhat. Érezte, hogy a könnyei csípni kezdik a szemét, majd lefolynak az arcán, és végül a földre esnek. Egy hang sem jött ki a torkán, de legszívesebben ordított volna. Hallotta, ahogy a hangok kiszűrődnek a szobából, viszont semmit sem értett belőlük. Minden összemosódott a fejében.

- Azt mondtad, minden rendben lesz - suttogta - Akkor miért nincs most minden rendben? - hangja többször is elcsuklott - Kérlek, ébredj fel - ezt a mondatot már ő maga sem hallotta.

Nem tudta, hány perc telt el, amikor az orvos és az asszisztense kijött. Norio rögtön felállt, és elindult befelé.

- Nem mehetsz be - mondta az orvos, és megragadta a felkarját. A szőke egy egyszerű mozdulattal lelökte magáról a férfi kezét - Hé, azt mondtam, hogy kint maradsz! - most erősebben fogta meg a fiút.

Ahogy Norio megint kitépte magát a szorításából, szinte beesett a szobába, Mineko ágya mellé. Könnyáztatta arccal feltérdelt, és megint megfogta a lány kezét. A keze még mindig jéghideg volt, de most egyáltalán nem érezte a szorítását.

- Megígérted, hogy nem leszel beteg... Azt mondtad, hogy meg fogsz gyógyulni... Szóval kérlek, kérlek, nyisd ki a szemed - suttogta remegő ajkakkal - Mineko... - felemelte szabad kezét, és megsimogatta az arcát. Olyan békés volt... mint aki éppen valami szépet álmodik.

- Kérlek, most már gyere ki - mondta lágy hangon az asszisztens. Norio az arcát a fehér lepedőnek nyomta, és megrázta a fejét. Minden másodperccel egyre erősebben szorította Mineko kezét. Ahogy az arcát a lepedőbe temette, érezte, hogy a könnyei átáztatják a fehér anyagot. Egyre hangosabban kezdett sírni. Már fájt a feje.

Megint robajt hallott maga mögül. Ezúttal a szülei rontottak be a szobába, de a doktor őket nem próbálta kint tartani. Alig pár másodperccel később az anyja ijedt sikolyát hallotta, majd elkezdett sírni. Ahogy kétségbeesetten hátranézett rájuk, látta, hogy már mindketten a folyosón állnak, édesanyja a fejét férje kabátjába fúrva. Most látta életében először így sírni az anyját. Tekintete az apjára tévedt. Ő is sírt.

Azt akarta, hogy ez az egész véget érjen. Csak hadd legyen minden végre ugyanolyan. De ahogy Mineko szinte fagyos kezeit szorongatta, rájött, hogy soha többé nem lesz semmi sem ugyanolyan, mint volt. Mostantól nem látja reggelente őt a konyhában, hogyha fölkel. Nem várja őt otthon többet. Elmúlt. Vége van.

Mineko nincs többé. 

---

Nos, öhm... Azt hiszem, ennek is meg kellett történnie. Kicsit félek, hogy nem lett elég jó. Szóval, itt van egy fontos pontja ennek a történetnek. Itt elszakadt egy szál, de valószínűleg valami elkezdődik. A további részekhez már vannak dolgok megírva, szóval elég gyakran lesz frissítés. 

Őszintén szólva, ez a pár fejezet alatt sikerült megszerettetnem magammal Mineko-t annyira, hogy szinte sírtam a rész írása közben. Ennek a történetnek a vele történt szerencsétlenség a mozgatóeleme. Mintha ő lenne az egésznek a közepe. Őt is találtam ki először, de mindenképp fiú főhőst akartam, szóval ő csak ,,mellékszereplő" lett. 

Nos, örülök, hogy ezt is elolvastad. Remélem, sikerült elég jóra (jelen esetben szívszorítóra) írnom, és elnyerte a tetszésedet. 

Üdv: Lilla