1.

8 1 0
                                    

Már napját sem tudom,
Hogy mikor éreztem utoljára úgy valaki iránt,
Aki olyan, akárcsak te.
És azt sem tudom, hogy ki mozgatott utoljára meg bennem valamit,
Ami olyan, akárcsak ez.
És ez most nagyon felkavar,
Mivel nem is emlékszem rá, hogy hogyan is kéne lereagálnom azt,
Miből oly nehezen sikerült régen is kiszakadnom,
És még mindig fájdalmas a múlt.
S most mégis itt ülök, és azon gondolkodom,
Hogy neked és nekem talán mégis van jövőnk,
Hogy mégis kéne nekünk adnom mégegy esélyt,
Mivel úgy szeretem azt, hogy te és én együtt vagyunk,
Hogy úgy összeillünk, mint a vanília és a menta,
Ahogy a kezeinket összekulcsoljuk,
És azok pont egymásba illenek,
Mintha csak egymásnak teremtették volna őket,
Mintha már egymás nélkül többé meg sem élhetnének.
Pedig azt teszik nap, mint nap,
S már a te menta illatod sem annyira bódító, mint ezidáig,
S már a kezeink sem fogják egymást többé.
És amikor az utcán elhaladunk egymás mellett,
Olyanokká válunk,
Mint két idegen.
És amikor egy összejövetelen megpillantjuk egymást,
Átnézünk egymáson,
És olyanokká válunk,
Akárcsak két idegen.
Kiknek nincs közös múltjuk,
Kik mintha csak agymosáson mentek volna át.
Pedig emlékszünk, csak megtanultunk
felejteni, s továbblépni.
Idegenekké váltunk, s már nem is,
Nem is emlékszem napjára,
Mikor éreztem utoljára úgy valaki iránt,
Aki olyan, akárcsak te.
(Aki akár te is lehetnél), de nem vagy.

Lelkem mély bugyraibólWhere stories live. Discover now