Sötétség Után 2 - A Földreszállt Isten

Prológus - 200 évvel később

Középfölde északi határán mint mindig, most is két őr strázsált. Nem volt sok dolguk, mert szinte soha senki nem járt erre, de legalább egymást elszórakoztatták. Most is éppen nagyban beszélgettek és nevettek, amikor egy lovast láttak közeledni. Távolról nézve egy kicsit hasonlított egy lovas nazgulra. Olyan sötét ruhába volt öltözve, mint azok. Ahogy közelebb ért, láthatóvá vált, hogy egy hatalmas, fekete lovon ül. Talán harci mén lehetett. A király jönne erre? Nem, a lovas ruházatából és a kíséret hiányából látszott, hogy nem. Hosszú, fekete köpenyt viselt, amelynek csukjája eltakarta az arcát is. Igen rémisztő látványt nyújtott, de az őrök azért keresztbe tették előtte fegyvereiket.
- Állj! Ki vagy?
A férfi hirtelen megállította a lovát. Mintha a kapucnija alatt úgy nézett volna rájuk, hogy: Ezeknek nem kéne itt lenniük! Majd megszólalt. Kemény, határozott, férfias hangja volt.
- Hogy én? - mintha csak kikérné magának, hogy hogy mer tőle bárki ilyet kérdezni. - Én egy isten vagyok.
- Hogy... mi? - értetlenkedtek az őrök.
- Isten, elementál, ahogy tetszik. - a férfi már nagyon menni akart és nem volt ínyére ez a magyarázkodás. Az őrök összenéztek és hangos nevetésben törtek ki.
- Elementál, persze! Ilyen vicceset itt, a határon nem sűrűn hallani ám!
- Egy isten miért lóháton megy át északra, ahol az égvilágon semmi nincs?! - alig bírtak beszélni a nevetéstől. A férfi kezdte unni. Lehúzta a bőrkesztyűjét a jobb kezéről, felemelte maga elé és a tenyerén pirosas narancssárga fénnyel kirajzolódott a háromszög, az aljában egy vízszintes vonallal: a tűz szimbóluma. Két szeme a köpeny alatt ugyanezzel a színnel kezdett világítani. Egyszerre mindkét őr teste lángokba borult és pillanatokon belül szénné égtek.
- Nekem nincs időm ilyesmire. - húzta vissza a kesztyűjét a férfi, majd oldalba rúgta a lovát és elindult észak felé.