| i have a dream [sugawara koushi]

４． ｆｅｊｅｚｅｔ

Már épp kérdezni akartam volna, hogy mennyi volt az ára, mert furán csendben volt, mikor hirtelen kialudtak az utca lámpái, és a bolt fényei is eltűntek.

- M-miez? - kerekedett el a szemem, ugyanis szinte vaksötét lett hirtelenjében.

- Nem tudom. Talán elment az áram. - hallottam magam mellől Suga-sant.

- Suga-san, itt vagy? - kérdeztem a sötétbe, és kapálózni kezdtem, hogy megbizonyosodjak, nem futott-e el, vagy ilyesmi. Nem tudom miért gondolok ilyeneket...

- Persze, itt vagyok. - kapta el a csuklóm. - Mit csinálsz? Talán félsz a sötétben? Majdnem arcon csaptál.

- Jézusom, bocsi! - húztam be a nyakam és kínomban elvörösödtem. Hálát adtam, hogy nem látott, mert tényleg elfutott volna, vagyis én ezt tettem volna a helyében.

- Semmi baj, megeshet az ilyen. De úgyis mindjárt jobb lesz. - hallottam a hangján, hogy mosolygott. Valahogy ő mindig tud mosolyogni, nem számít milyen a helyzet.

- Még jó, hogy tiszta az ég, és így tud világítani a Hold is. - néztem az égre, majd Suga-sanra akinek a körvonala kezdett kirajzolódni a szemem előtt. Szerintem az eget figyelhette, azért én is odapillantottam. Most, hogy semmilyen mesterséges fényforrás nem volt, még jobban lehetett látni az eget a megannyi izzó gázgömbbel egyetemben. Teljesen elvarázsolt, de olyan annyira, hogy az sem tűnt fel, hogy Suga-san mostmár nem a csuklóm, hanem a kezemet fogta. Összeszedtem minden létező bátorságom és összefűztem ujjainkat.

...Magamban ujjongani kezdtem, de próbáltam nyugodtságot sugározni, bár egyáltalán nem volt nyugodt.

Az csillagos égre meredve gondolkodtam, hogy ugyan mivel érdemeltem én ezt ki, és hogyha bárki is zavarni mer, azt itt helyben kinyírom.

Már éppen kezdtem tervezgeti Sugawarával közös esküvőnket, mikor halkan megszólalt:

- Félek, hogy nem fogok kelleni a csapatnak most, hogy Kageyama-kun is csatlakozott...

Lopva felé pillantottam, de még mindig az eget bámulta. Gondoltam most hagyom megnyílni, így csak a kezét szorítottam meg bátorítólag, hogy folytassa csak. Eddig nem hittem ebben, de most bebizonyosodott: estefele, a sötétben tényleg könnyebben nyílnak meg az emberek.

- Ez az utolsó évünk itt, és én nem akarok úgy elmenni innen, hogy nem tettem semmi hasznosat. A pályán csak egy feladóra van szükség, aki nem én leszek mostantól, főleg Hinata és Kageyama különleges támadásai miatt.

- Sosem mondanának le rólad. - húztam fel a térdeim, és szabad kezemmel átkaroltam. - Nem nagyon ismerem őket, de biztos, hogy így van. És biztosan jobban bíznak benned, mint egy elsőévesben.

- Még nem láttad őket játszani. Valami elképesztőek, és nekem az a mottóm, hogy nem állok le olyannal versengeni, aki erősebb nálam. - Nem tudom milyen arcot vághatott, de a hangja szomorúan csengett.

- Legyél kicsit merészebb, úgy is egyszer élünk. - próbáltam valahogy lelket önteni belé.

- De az sem mindegy, hogy az életünket tizenhét vagy kilencven évesen fejezzük be.

- Nem is azt mondtam, hogy halj meg a pályán, mert nekicsapódsz valaminek mikor épp a labdára vadászol! - akadtam ki, és még a hideg is kirázott, mert hát vizuális típus vagyok.

- Fázol?

Most jönne a tipikus romis közhely, hogy odaadja a kabátját vagy pulcsiját. Persze, csak ha fáznék.

- Nem, dehogy. Csak... Mindegy.

- Ha arra gondolsz, akkor nem, nem szándékozom kinyírni magam egy meccsen sem. - nevetett fel, aminek örültem, mert kicsit feldobhattam a nyomott hangulatát.

Felé fordítottam a fejem, és valahogy csak most kezdett leesni, hogy tényleg itt ülök Sugával a sötétben, és tényleg fogja a kezem, nem csak álmodok. A szívem úgy kezdett dobogni, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha nem csak a fiú hallja meg, hanem valamelyik ház lakója is. Mély levegőkkel próbáltam nyugtatni magam, és próbáltam nem remegni, de szerencsére Suga vagy nem érezte hirtelen hangulatváltozásom, vagy nem érdekelte. Ezen felbátorodva, és zavarom leplezése miatt próbáltam folytatni a poénokat.

- Figyi, ha nagyon nem jön össze, a lányok csapatában szívesen látnak.

- Nagyon kedves - nevetett lágyan -, de inkább maradok a szokásosnál. Nem tudnám őket otthagyni.

Erre hirtelen már nem tudtam mit mondani, már vártam a kínos csendet, de nem jött el, mert Suga folytatta:

- És amúgy szoktál edzéseken lenni?

Igazán meglepett ezzel a kérdésével, még levegőt is elfelejtettem venni.

- Ja, hát, izé... Van amikor benézek. De nem játszom. - szívtam be a hűvös levegőt élesen, ugyanis már kezdte hiányolni a tüdőm, de nem tudtam nem nézni a két sötét alakra, akik közeledtek felénk.

Kik ezek? Ugye nem ide jönnek? Ugye nem rendőrök? Olyan késő még nincs, hogy haza kelljen mennünk ugye?

- Valakik jönnek. - szóltam halkan Sugának.

- Majd elmennek, vagy valami. - hagyta rám a dolgot. Úgy tűnik csak engem zavar.