SKAM-Noora Amalie Sætre

5.

Meglepően hamar túlléptem a történteken, az elmúlt napokban szinte egyszer sem jutott eszembe William.

A lányokkal töltöttem az időt. Egyik nap kirándulni mentünk, egy lélegzetelállítóan szép szurdokon keresztül vezetett az utunk. Másnap pedig pihentünk, játszottunk, filmeztünk. Egyébként érdekes egy társaság vagyunk. Nem teljesen világos, mi köt össze öt ennyire különböző embert...

Történt egy váratlan dolog is, egy madridi ismerősöm üzenetet küldött. A hónap végén Norvégiába utazik, és szeretne találkozni velem, illetve reméli, hogy elvállalom az idegenvezető szerepét, és elkísérem a látványosságokhoz, nevezetes helyszínekhez. Természetesen igent mondtam neki, bár a felkérés kissé meglepett, mivel már jó ideje nem tartottam vele a kapcsolatot. Egyébként Andresnek hívják. Egy volt lakótársam haverja, sokszor összefutottam vele a madridi lakás konyhájában, nappalijában, néha a közeli kávézóban, de csak felületesen ismerem. Fekete hajú, barna szemű, magas, sportos srác, aki állandóan mosolyog. Lehet ez az a tulajdonsága, ami miatt tartózkodó maradtam a társaságában. Mindig furcsának találtam azokat az embereket, akik örökké annyira vidámak és pozitívak, hogy az már szinte idegesítő. Én is igyekszem mindenkivel kedves lenni, de ez nem egyenlő azzal, hogy tökéletesnek mutatom az életemet és magamat.

Az iskola miatt egyre leterheltebbnek éreztem magam, sokszor az egész délutánomat tanulással töltöttem. Mire észbe kaptam, már meg is érkezett Andres. Azt beszéltük meg, hogy a öt napon át leszek a kísérője, bár ez azt jelentette, hogy az egyhetes iskolai szünetem nagy részét vele kell töltenem. Bizonytalan voltam, nem tudtam, mire számítsak. Pontosan mire kellek neki? Unatkozna egyedül, vagy kell valaki, aki lefordítja az étlapokat? Egyáltalán mit mutassak neki ennyi időn keresztül?

Egy központi téren találkoztunk. Közvetlensége váratlanul ért, elszoktam a spanyolokra jellemző "puszi-puszi-ölelés-nevetés-ölelés"-féle köszöntéstől. Meg kell hagyni, Andres jól nézett ki. Sugárzott belőle az életerő és a felszabadultság. Lefutottuk a szokásos köröket, megbeszéltük a legsablonosabb témákat, aztán megakadtunk, nem tudtuk, hogyan tovább. Végül Andres megkérdezte, van-e kávézó a közelben, én pedig elvezettem az egyik kedvenc helyemre. Gondoltam, ideje tisztázni, hogy pontosan hova látogatunk el a következő napokban, így amint kihozták az italunkat, nekiálltam felvázolni a terveket. Andres tekintetével minden mozdulatomat követte.
-Szóval ezek a legnépszerűbb programok a városban, de van néhány kirándulóhely is a közelben, amiket szerintem nem érdemes kihagyni. Mi érdekelne leginkább? Kultúra, gasztronómia, történelem...?
-Nekem teljesen mindegy, mindenre nyitott vagyok. Menjünk oda, ahova te szeretnél. - Öhm, nem zavarja, hogy ez az ő utazása? Én évek óta itt élek, már nincs sok látnivaló számomra a környéken... De inkább ráhagytam a dolgot. Ha ennyire nem érdekli a saját utazása, akkor majd elviszem a tipikus turistahelyekre, és ennyi. Megittuk a kávénkat, majd elindultunk. Mellékutcákon át vezettem az egyik leghíresebb múzeumhoz, közben megnézegettünk néhány kirakatot. Egy rózsaszín cipőről eszünkbe jutott egy nagyon vicces emlék; a közös barátunk, David, a világ legrondább, de egyben legolcsóbb cuccait rendelte meg a Wishről, köztük egy undorító, pink cipővel, ami ráadásul csillámporos volt, így a lábbeliről lehullott glitter hónapokkal később is megtalálható volt a szobája legkülönbözőbb pontjain. Ez csak akkor jelentett problémát, amikor a csillám semmilyen szer hatására nem akart kijönni a télikabátjából, így David heteken át rózsaszín glitterfolttal járta az utcákat. Abban az időszakban megállás nélkül nevettünk...

Épp egy másik röhejes pillanatot idéztünk fel kacagva, amikor megpillantottam az utca ellentétes oldalán álló Williamet.
Természetesen vele volt a szokásos csapata, akik látszólag nagyon jól szórakoztak valamin, de William csak állt a falnak támaszkodva, és közömbös arccal engem nézett. Vagy minket. Távol állt ahhoz, hogy megállapítsam, kit szemlél olyan kitartóan. Csak az látszódott, hogy ebbe az irányba néz. Próbáltam ignorálni az egész hangoskodó társaságot, de egyre jobban zavart a ricsaj. Végül úgy döntöttünk, inkább bemegyünk a 12:30-as tárlatvezetésre, és így nem kell többet kint várnunk. Felmentünk a lépcsőn, és én még mindig éreztem William tekintetét a hátamon, egészen addig, amíg be nem zártam magam mögött az épület ajtaját.