SKAM-Noora Amalie Sætre

4.

A kellemetlen találkozó nem hagyott nyugodni, másnap csak a történtekre tudtam gondolni. A kivilágított város, a hűvös este, a meleg kávé és William őszinte, ígéző tekintete teljesen összezavart. Még sosem éreztem magam így egy ismeretlennel. Nem volt a szituációban semmi idegen, semmi természetellenes. De ott volt benne ő. Minden lány álma, a világ kliséje, akit mintha egy ócska ponyva főhőse alapján alkottak volna meg, aki mindenkivel közömbös, akinek mindene megvan, akit mindenki kedvel. Az ilyen típusú embereket messziről kerülöm. Bár őszintén szólva nem sokkal találkoztam eddigi életem során. Nevetséges, hogy már megint ő jár a fejemben. Én tudok uralkodni a gondolataimon. Szóval ezt itt és most lezárom.

Evaval vásárolni mentünk a hétvégén. Szeretek vele lenni. Mély beszélgetésekhez Sana a megfelelő személy, de Eva bármikor felvidít, és eltereli a gondolataimat. Jártuk az üzleteket, nagyokat nevettünk, ruhákat próbáltunk. Eva talált egy gyönyörű, zöld inget magának, a vörös hajához kifejezetten illik. Én is egész elégedett voltam, sikerült rábukkannom egy kifinomult, fehér felsőre, aminek különleges a szabása, kilátszik belőle a vállam. Eva lelkesen fotózni kezdett, amint kiléptem a próbafülkéből, és egy közös belsős poénunkat emlegette fel (földrajzóra, hosszú történet...), mire kitört belőlem a nevetés. A képről emiatt sugárzott a jókedv, a barátnőm pedig rábeszélt, hogy posztoljam ki. Csupán néhány bejegyzésem van Instagramon, nem vagyok rajta túl aktív, csak a közelebbi ismerőseim követnek rajta, így nem láttam akadályát annak, hogy megosszam ezt a pillanatot velük. Később természetesen berángattam Evat a könyvesboltba is, én ott töltöm általában a legtöbb időt. A barátnőm sürgetett, de két regényt így is sikerült kiválasztanom. A délután folyamán mindenféléről szó esett, Eva panaszkodott az anyjáról és az iskolai teendők mennyiségéről, és persze a volt barátját is sokszor megemlítette. Szinte mindig jó hallgatóságnak bizonyulok, de be kell valljam, hogy ma sokszor elveszítettem a fonalat, elterelődtek a gondolataim...

Otthon Eskilddel egy kisebb vitába keveredtem, de hamar lezártuk a témát, és inkább néztünk közösen néhány részt a kedvenc sorozatunkból. Egyébként fogalmam sincs, hogy a lakótársaim mit akarnak kezdeni az életükkel. Lin érettségi óta csak az albérlet kanapéján fekszik néhány csomag gumicukor társaságában, és bámulja a tévét. Meg persze alszik. Néha egész álló nap. Az egyetlen sikeres jövő, amit el tudok képzelni neki, az az, hogy megdönti az alvás világrekordját. De valószínű, hogy még a díjátadóra is lusta lenne elmenni. Eskild pedig... igazából elképzelésem sincs, mivel tölti Eskild a mindennapjait. Zenét hallgat, megeszi azt, amit a hűtőben talál (esetek 90%-ban az én vacsorámat), játszik a számítógépén és minden adandó alkalommal buliba megy. Bár valószínű, hogy sokan jutnak erre a sorsra iskola után...

Este még kitakarítottam a szobámat, olvastam egy keveset a legújabb könyvemből, aztán egy gyors zuhany után befeküdtem az ágyba. Már majdnem elaludtam, amikor rezgett egyet a mobilom. Csak az Instagram küldött értesítést. Lenémítottam a telefonomat, és beállítottam az ébresztőmet. Ezt minden este megcsinálom, nincsen állandó időpontom, mert gyakran tanulok hajnalban, és sok más dologhoz igazítom az ébresztőt. Épp letettem volna a földre a telefont, amikor felvillant a képernyő, ezúttal hang nélkül.
"WilliamMagnusson kedvelte a bejegyzésedet." Őszinte leszek, eléggé megdöbbentem. Biztos vagyok benne, hogy William nincs abban a 260 emberben, akik követnek engem. Hisz közülük legtöbben madridi ismerősök, a maradék 10% pedig az itteni baráti köröm...
Győzött a kíváncsiságom, rákattintottam a profiljára. Meglepett, hogy alig van több posztja, mint nekem. 170 követés, 1350 követő. Te jó ég... 1350? Ennyi embert érdekel néhány fotó egy átlagos srácról? Ráadásul nem is szerepel minden képen. Nézegetni kezdtem a bejegyzéseket. Teljesen átlagosak voltak, pillanatképek róla, néha feltűnt egy-egy barátja is mellette, de sok poszt volt, amin csak tájak szerepeltek. Az egyik fotón ismerős panoráma tűnt fel. Rájöttem, hogy ez az a hely, ahol legutóbb találkoztunk. A fénykép gyönyörű volt, nappal készült, így a táj teljesen más hangulatot árasztott, nem olyan volt, mint azon az estén. Részletesen megcsodáltam, ráközelítettem a távoli épületekre, amikor... basszus! Csak zoomolni akartam, de az Instagram ezt egy dupla koppintásnak gondolta, így megnövelte a likeok számát. Rögtön kapcsoltam, és egy pillanat alatt visszavontam a kedvelést. Becsuktam a szemem, és némán könyörögtem, hogy William ne vegye észre a balesetet. A kép 3 évvel ezelőtt készült. Nagyon dühös voltam magamra, mert tudtam, hogy ebből az esetből az az önelégült Wilhelm biztosan arra fog következtetni, hogy végignéztem minden egyes posztját, és epekedve várom, hogy frissítse oldalát egy újabb átlagos, unalmas képpel. Teljesen úgy tűnhet, hogy már én is az irritáló rajongótáborát erősítem. Rögtön megbántam, hogy egyáltalán rákattintottam a profiljára, egyszerűen ignorálnom kellett volna a kedvelését. Vagy akár letiltani. Na jó, ez azért kicsinyes lett volna, de annyira feldühített az egész, hogy már nem tudtam normálisan gondolkozni. Nyugalmat erőltettem magamra, és végleg elhatároztam, hogy leteszem a telefont, és alszom. Még egy villanás. Mondd, hogy csak Vilde vagy Chris küldött bulizós képet, vagy Sana érdeklődik valamelyik leckéről... "WilliamMagnusson üzenetet küldött."
....
Nem nyitom meg, jobb lesz nekem így. A földre raktam a telefont, és átfordultam a másik oldalamra.

Biztosan látta a likeom, és teljesen kínos szituációba keveredtem. Hogy lehettem ilyen szerencsétlen? Tudtam, hogy feleslegesen stresszelek ezen a helyzeten, hiszen mégis kit érdekel, mit gondol rólam egy random iskolatársam? De képtelen voltam elaludni, képtelen voltam másra gondolni, muszáj volt megnéznem azt a hülye üzenetet!

"Nagyon jó kép. Gyönyörű vagy. Jó éjszakát!"

"És köszi a likeot..."