Az írópalánta, és a múzsája

🖤2.rész🖤

Dimitri

Lassan sétálgatván új otthonunk felé, a szél nevetve hajammal játszadozik. Szemeimmel az alacsony fiúcskát pásztázom, ki gondolataiba fordulván az utat tekingeti leszegezett fejjel. Úgy hiszem, neki is furcsa, s kissé kényes helyzetnek bizonyul ez, hisz nem is ismerjük egymást, a szüleink már mégis egy szinte tökéletes párt alkotván ballagnak előttünk hatalmasokat kacagva. Ez kettőnk számára roppant zavarba ejtő. Hátul kullogunk a vidám pár mögött. Míg náluk napsütéses s szivárványos a hangulat, addig nálunk keservesen sivár, rideg a levegő. Elengedek egy sóhajt, amire rögtön a kis szőke rámpillant. Egyszersmind végigmér csodás, azúrkék szemeivel, majd íriszeim kezdi fürkészni. Mire észbe kapunk, már mindkettejünk arca olyan vörös árnyalatban úszik, mint amilyen fényözönben a háttérben elhelyezkedő naplemente található. Elfordítjuk egymástul fejünk, s halkan motyogunk valamit bajuszunk alatt.

– Tehát itt fogunk élni. –Nyit be a házba a szőke hajú nő, majd körbevezet engem és az apámat.

Egy kis idő lecseng addig, ameddig hozzá nem szokok az új környezetemhez. Egészen... Más ezeknek az amerikai házaknak a felépítése. Legalábbis ez a mi orosz házunkhoz képest sokkalta nagyobb...

Amint az új szobámba lépek, nekiállok a kipakolásnak. Mimikámról lerí, hogy eléggé unom már ezt. Igen, kezd számomra érdektelenné válni ez a sok utazás sok helyre, tudniillik, édesapám mindig más országokból választ párt magának. Én csupán egy jó németországi kalandnak a balesete vagyok. Édesanyám nem akart „gyilkossá válni" az abortusz által, éppen ezért a világra hozott engem. De ne féljenek, amint kiengedték a kórházból, egy éjjelen szedve az összes cuccát, s lelépett. Apám nem tudott hova tenni egy újszülött csecsemőt anya nélkül, éppen ezért örökbe akart adni. De bárhol próbálkozott, egy két nap után vissza is dobtak, mondván „E a gyermek rémisztő! Jézusom!".

**

– De! Kérem, vegye vissza ezt a gyermeket! –Sipákolta egy öregasszony, kinek minden vágya egy kisfiú volt.

– Mégis miért? Mi történt? –Kérdezte apám meglepődve.

– Amióta itt van, nem csinál semmit! Nem sír, nem nevet, nem ad ki hangokat! Nem a játékaival játszik, hanem mindig az éles tárgyak felé kúszik! Teljes erőből eldobott egy kést, és majdnem nekem repült!!! Mi ez?! A sátán fia?! –Rikácsolt teli torokból, s követelte édesapámat, hogy végeztessen el rajtam ördögűzést.

Ő minden szó nélkül fogott engem, ölbe vett, majd tovább állt. S bárkinél próbált engem otthagyni, sikertelen kísérletnek látszott. Egy két nap leteltével minden asszony vagy férfi visszadobott. S most ennek hála édesapám nyakán lógók, s tudom, élete legnagyobb hibája vagyok. Ezért, hogy ne idegesítsem őt, elviselem, hogy alkoholista. Tűröm, hogy mindig elveszi a pénzem. Elnézem, hogy ha valami problémája van –ami egyáltalán nem velem kapcsolatos –megver. Hagyom, hogy azt tegyen velem, amit akar. Hisz... Nyilván az én hibám volt, hogy erre a világra kellett születnem.

**

Behúzom a függönyt, magamra kapom a pokrócomat, elindítom a Word-öt, s leírom gondolataim. Darálom megállás nélkül a szavakat, ezáltal elképzeléseim mondatokat alkotnak, melyekből végül egy szöveg adódik össze. Miután mindent kiadok magamból, nagyot sóhajtok, végezetül pedig hátra dőlök. Hallószerveim érzékelik, hogy az ifjú pár már jól mulat, így arra a döntésre jutok, hogy a további időt a zenehallgatással töltöm. A csodálatos melódiák a fülhallgató segítségével áramlanak belém ezzel ihletet adván írói vállságban szenvedő énemnek. Amint kedvenc szövegrészem következik, egyszersmint megvilágosodák, s az ötlethiányom megszűnik létezni. Fejemben azonnal mondatok születnek, melyeket a szövegszerkesztőm segítségével valósítok meg, eszemben pedig az a kis szőke jár. De megállás nélkül, s el sem hiszem, hogy nem fárad el!

Kipp—kopp –Hallatszódik az ajtó zaja, s ugyan nem tudom, ki állhat ott, mivel némán ácsorog, azonban sötét-fekete szemeim megcsillannak, s érzem, hogy ajtót kell neki nyitnom, hisz ez a kis szőke lehet. Magam sem értem, hogy miért vagyok ilyen izgatott egy alacsony kis törpe sráctól, de valahogy a közelében érzem azt a nyugalmat, mit máshol még sohasem...

Kinyitván az ajtót, látom, hogy valóban nem tévedtem, Ő az. Szőke, rövid haja csodás kék szemeibe lóg, arca kissé vörös, így tudom, zavarban van.

– Nincs esetleg egy plusz fülhallgatód? –Kérdi, s szinte szemeivel könyörög, hogy ha csak egy is van, azt is adjam neki oda.

Nagy sajnálatomra csak egy darab található nálam, de... Nem tudok nemet mondani ennek a csodálatosan édes látványnak. Kezébe nyomom a tárgyat, majd kedvesen rámosolygok. Erre egyszersmint felkapja a tekintetét, arca még vörösebb lesz.

– K –köszönöm, őőő...

– Dimitri. Dimitri Kuznyecov vagyok.

– Köszönöm, Dimitri! –Int, majd készülne elmenni, de megragadom a karját.

– Várj... Izé... –Kezdem félénken, mire kérdő tekintettel pillant vissza.

– Holnap érkeznek meg a ruháink meg ezek... És kissé fázok... Tudom, elég magas alkat vagyok, de kölcsön tudnál adni egy pulcsit? –No, most én jöttem zavarba.

A fiú bólint, majd a kezembe nyom egyet, melyet fel is rántok magamra, s olyan, mintha rám öntötték volna. Az öltözködési stílusán meglátszik, hogy ő is egy művész... Legalábbis furcsán öltözködik, és le sem tagadhatná, hogy festő. Persze ezt csak feltételezem, de szerintem így van.

– Mintha rám öntötték volna... –Mondám ámuldozva.

– Mindig is szerettem nagyobb ruhákban járkálni. –Ad egyszerű választ.

– Ha szabad kérdeznem... Téged hogy hívnak?

– Dante. Csak Dante vagyok. –feleli, melyre egy kicsit furcsán pillantok rá, de bólintok, és elfogadom ezt.

Amint a szobájába lép, én is ezt teszem, csak én a sajátomba. Lassan eldőlök az ágyon, s mivel nincs vele a fülesem, az egyetlen legjobb barátom, ezért megpróbálom alvással kiszűrni az idegesítő zajokat, melyek már szinte halálomba kergetnek. Furcsa felindulásból azon kapom maga, hogy Dante pulcsiját szagolgatom. Először el sem akarom hinni, hogy én ilyet csinálok... De egyszerűen az a csodálatos illat... Mintha ez a ruhadarab egy virágokkal teli mező lenne, ahol az emberek szerelmet vallanak egymásnak. S amint elképzelem, hogy az imént említett mezőn, Dante mindkét kezem fogja, s azt suttogja, hogy „Szeretlek", teljesen feláll a szőr a hátamon... Na de várjuk... Én.. Miért gondolkodok ilyeneken? Hisz, még csak most ismertem meg. Ezer százalék, hogy ő... Hogy ő nem meleg, akárcsak én... Mellesleg, ki tudja, hogy valójában milyen lehet a személyisége? Bár ha ártó ember lenne, azt felismertem volna az aurája alapján... Igen, tisztában vagyok vele, hogy egy furcsa ember vagyok.

De... Képzeletem megint elkalandozik, s rajta jár ismét az eszem... Úr isten... Mi lesz abból, ha sokáig mellette maradok?

Milyen érdekes fiúnak bizonyulsz, Dante...

//Köszönöm hogy végig olvastad! Ha tetszett kérlek jelezd vote vagy komment formájában ~ Levcsu//