Közel a távolhoz

1.

Az volt a nyári szünet legelső napja. A nagyszüleimhez tartottam, egy kis falucskába, ahol ők laktak. Körülbelül négy-öt év telt el azóta, mióta utoljára láttam őket, és soha nem jártam még náluk. Amikor kisebb voltam, mindig ők látogattak meg engem, persze ez nem volt olyan gyakran, hiszen több mint tíz órára laktak tőlünk. Egy olyan elrejtett kis településen, ahova a legközelebbi nagyváros is legalább három órára volt. Anya azt mondta, csodálatos hely. És mivel persze elfoglalt, de mégis gondoskodó szülő révén nem akart egész nyáron egyedül hagyni otthon, elküldött engem a nagyiékhoz. Azt sem tudtam, merre megyek, csak felültetett egy vonatra hajnal három órakor, hogy majd a végállomáson szálljak le, és a nagyapa ott fog várni engem. Hogy őszinte legyek, már megszoktam tőle ezt a fajta "törődést". Mindig úgy csinált, mintha érdekelték volna a dolgok, de valójában egyáltalán nem érdekelte semmi, és senki a brit barátján kívül. Tipikus filmbeli álom pasi volt nagy zöld szemekkel, ébenfekete hajjal, és persze borzasztó akcentussal. Pár alkalommal találkoztam vele, akkor is kutyafuttában intettünk egymásnak, és persze mind a ketten megjegyeztük, hogy örülünk az újbóli találkozásnak Anyát nem hibáztathattam a viselkedése miatt. Mióta apa elhagyott minket, nem csak nekem volt nehéz, hanem neki is. De ettől függetlenül igen rosszul tudott esni, amikor megfeledkezett a létezésemről. Néha ha jó passzban volt, elvitt vásárolni. Ez úgy egyszer-kétszer fordult elő egy hónapban. Olyankor többnyire a munkájáról beszélgettünk, vagy arról, hogy mi a helyzet az iskolában. Másnapra általában mindig olyan volt, mintha ez meg sem történt volna.

A vonat lassítani kezdett, majd egy pár pillanaton belül meg is állt. Amint feleszméltem, és kinéztem az ablakon már az Everville felirat virított nagy betűkkel előttem. Csak elmosolyodtam. Soha nem jártam még azon a helyen, de mégis olyan ismerősnek tűnt. A sok csomagommal együtt elindultam az ajtó felé, s amint leléptem a vonatról, szembetaláltam magamat egy mosolygós, ősz hajú, zöld szemű úrral. A nagyapám állt velem szemben. Bizonyára a mama öltöztethette, ugyanis a rajta lévő fehér ingre, még egy röhejesen kinéző barna kötött mellény is rá volt véve. Szegénynek a nyaka teljesen vörös volt, bizonyára túl kemény volt az ing gallérja, és az dörzsölhette ki neki. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem nézett ki annyinak, mint ahány éves volt.

– Heidi – mosolyodott el, majd magához ölelt. – Gyönyörű hölgy lett belőled, mióta nem láttalak!

– Te pedig sokat fiatalodtál, nagyapa – mondtam kuncogva, majd levettem a fején lévő barna kalapot, és a sajátomra helyeztem.

A másik oldalról a nagymama kalimpált össze–vissza a kezével, mire én csak elmosolyodtam. Papa felkapta a csomagjaimat, majd szólt, hogy még álljak meg, mert bármelyik pillanatban befuthat a következő vonat. Igaza is lett, a következő percben megérkezett egy a mellettünk lévő sínekre.

– Na gyere, még mielőtt nagyanyád infarktust nem talál kapni! – mondta a fejét csóválva, mire én csak nevetni kezdtem.

Mama izgatottan állt a macskaköves járdán, és széles mosollyal az arcán várt engem. Biztosan különleges alkalomnak bizonyult az unokájuk fogadása, ugyanis ő is egy elegánsabb fehér, virágos otthonkát viselt, és rövid ősz haja élére volt fésülve.

– Szia, mama! – vontam ölelésbe a nőt. Nagyon jó illata volt. Kámfor és levendula. Eszméletlenül jó párosítás voltak együtt.

– Úgy hiányoztál már! – simogatta meg a hátamat. – Jó utad volt idefele?

– Hosszú volt, de jó. A nagy részét végigaludtam.

– Na hát akkor remélem, hogy éhes vagy, mert egy kihagyhatatlan húslevest főztem csak a te számodra! – mondta, miközben átkarolt, és úgy kezdtünk el sétálni.