𝙽𝙴 𝙷𝙰𝙶𝚈𝙹 𝙴𝙻 /𝚝𝚠𝚒𝚕𝚒𝚐𝚑𝚝 𝚏𝚊𝚗𝚏𝚒𝚌𝚝𝚒𝚘𝚗/

/1/ Ú𝐣𝐫𝐚 𝐢𝐭𝐭

Amióta az eszemet tudom mindig is La Push volt az otthonom. Egészen 6 éves koromig,mikor minden megváltozott. A szüleim egy vámpírtámadás áldozatai lettek,ezért én Seattle-be a nagyszüleimhez kerültem. Utáltam ott élni. Utáltam a nyüzsgést,utáltam a koszt,utáltam ott mindent. Ezért is örültem annak,hogy betöltöttem a 18-at,és végre visszatérhetek az otthonomba. Egy energiaitalt kortyolgatva vártam hogy induljon a Forksba tartó buszom. Sajnos nincs közvetlen járat La Pushba,ezért majd Jake a kiskori legjobb barátom fog értem jönni a rozsdavörös Rabbitjével.
-Megleszel drágám? nagyi hangja zökkentett ki a gondolataim közül.
-Inkább ezt én kérdezném tőletek. vetettem egy szigorú pillantást a mamára.
-Persze csillagom,mi megleszünk. Csak nagyon fogsz hiányozni. érzékenyült el. Nagypapi mellé lépett és átkarolta a vállát.
-Johanna már nagylány Evelyn. Tud magára vigyázni.
Nagyapa szemei sarkában megcsillantak a büszke könnyek.
Az órára pillantottam. 5 percem van indulásig.
-Szeretlek titeket. És köszönök mindent. Majd még jövök látogatóba,csak magamat is utol kell érnem,hisz csak-csak a nulláról kezdek mindent. léptem oda mamáék elé.
-Mi is szeretünk drágám. De biztos megleszel? Ne menjünk veled? szorongatott meg mama.
-Tuti megleszek. Ott lesz Jacob is. mosolyogtam rájuk biztatóan.
-Na menjél nagylány. Még a végén otthagy a busz. ölelt át papi.
-Nagyon fogtok hiányozni.
-Te is nekünk. suttogta a hajamba papa. Elváltam a féltő óvó kezekből. Felszálltam a buszra. És amíg a nagyszüleim látóterében voltam addig integettem.

••Forksban••

Fárasztó volt az út. Ráadásul még a fenekem is elültem. Szemeimmel Jake-t kezdtem el keresni.
Rövidesen meg is találtam. Nagyon sokat változott mióta utoljára láttam. Teljesen elvesztem gyönyörű szép barna szemeiben. Nekiiramodtam,futàsnak eredtem. Mihamarabb a karjai közt akartam lenni.

••Jacob szemsz.••

Még így 2m távolságból is teljesen elvesztem szemeiben. De ez valahogy más volt.  Minden összeomlott bennem,  Johanna szemeit nézve. Mintha az összes kötelet, ami az életemhez kötött, egy hirtelen mozdulattal elvágták volna, mint egy csokor lufi madzagjait. Minden, ami azzá tett, aki voltam – szerelmem Bella iránt, szeretetem apám iránt, hűségem az új falkámhoz, szeretetem a fivéreim, és gyűlöletem az ellenségeim iránt, az otthonom, a nevem, önmagam –, abban a másodpercben mind elszakadt tőlem – nyissz, nyissz, nyissz –, és elszállt.
Én nem szálltam el. Egy új kötél ott tartott.
Nem is egy, hanem egymillió. Nem is kötelek, hanem acélkábelek. Egymillió acélkábel kötött egyetlen dologhoz, az univerzum kellős közepéhez.
Most már láttam, ahogy a világmindenség e körül a pont körül forog. Azelőtt sosem láttam az univerzum szimmetriáját, ami most nyilvánvalóvá vált.
Már nem a gravitáció kötött ahhoz a helyhez, ahol álltam.
Az éppen felém futó lány. Aki egykoron még a legjobb barátom volt. Mostmár a bevésődésem.
Johanna.