Van az az érzés, mit nem rejthetsz örökké.
Pontosabban elrejtheted, de egyszer úgyis felül fog kerekedni. Hisz ki akar törni. És ami ki akar törni, az ki is törik.
Mint egy vulkán, olyanok az érzelmek. Legsilányabb valójukban mutatkoznak meg.
Helyesek, vagy helytelenek?
Minden nézőpont kérdése.
De van az a belső késztetés, ami soha nem hagy nyugodni, tudod milyen az?
Én igen. Igen tudom, és próbáltam elrejteni.
Mire mentem vele? 20 évnyi bolodgtalanságra.
Ez egy kicsit túlzás. De nem túlságosan.
Hisz 20 év alatt egyszer nem éreztem úgy, hogy az életem sínen van. Ez rossz metafora. Ha sínen lenne, már nem lennék.
20 év telt el. 20 év, mióta a világ magába fogadott. Mióta a Föld elfogadott.
De semmiféle behatás nem ért úgy, hogy teljes mértékben biztonságban, elfogadva érezzem magam.
Magamat sem fogadtam el. Most kezdem.
Enélkül nem megy. Rá kellett jönnöm.
Szerintem jó úton haladok. Lassan, de biztosan.
Amibe belekezdtem..
Van ez az érzés. Mikor nem tudod eldönteni ki vagy, mi vagy. Aztán bumm, mint a villámcsapás, olyan gyorsan jössz rá.
Ez vagy te!
Nem az, aminek mások akarnak. Nem az, aminek magadat akartad, mások miatt..
A valódi éned. Te. Te magad.
Egyvalami hiányzik már csak.
A másik feled. Valahol a 7 milliárd "intelligens" lény között ott van Ő. Úgy van, Ő.
Vár rád.
Te vársz rá.
Sikerül?
A sors eldönti.
És tudod, a sorsod te írod. Csakis te.
