A Végjáték

Prológus

Öles léptekkel igyekeztem a távolban már látható kunyhó felé, amelynek kéményéből hívogató, melegséget ígérő, szürkés füst szállingózott az ég felé. Talán mégsem volt túl jó ötlet lopni egy gárdistától.
-De igen! Jól tetted! - kétszer rácsaptam az arcomra és még gyorsabb tempóra ösztönöztem magam.
Lábaim alatt az évszakhoz leginkább illő, már sárgássá fakult fűszálak ropogtak, egy kellemetlen, monoton alapzajt biztosítva minden egyes lépésemnek. Az eget már-már feketének tűnő felhők takarták el, mintha még a Nap is megijedt volna tettem előre belátható következményeitől.
Eszeveszett rohanásom közepette a körülöttem elterülő tájat próbáltam minél jobban felmérni. Tőlem balra egy édesvizű, kristálytiszta, kis patak csordogált, míg jobb oldalamon a végtelennek ható Hallgatás Erdeje. Ha gyorsan kellene elmenekülnöm, akkor mindenképp a fák közé vetném magam, hiszen biztonságot nyújtanak és elrejtenek az ellenség elől, viszont tele van veszélyesebbnél veszélyesebb vadállatokkal és a neve is eléggé beszédes, ugyanis aki nem képes tájékozódni benne, azt örök életére elfojtja és magába olvassza az erdő, hogy soha ne fecseghesse ki annak titkait. A másik oldalon ott van a patak, ami ugyan nem véd meg, mégis valamivel biztonságosabb lehetőségnek tűnik. Egyesen a Malarhampton-hegyekhez vezet, amelyekben egészen könnyedén el lehetne bújni egy esetleges támadás esetén. Nem valami jó lehetőségek, mégis hasznosabbak lehetnek a későbbiekben mint amennyire most képes vagyok értékelni őket.
Csak akkor kezdtem el lassítani, amikor néhány méternyi távolságra kerültem a bejárattól, azt viszont akkor sem engedtem meg maganak, hogy hátrapillantsak a vállam felett amikor már az ajtó kopottas küszöbénél álltam. Minél hamarabb Mama meleg ölelésébe akartam vetni magam és érezni azt, hogy már nem kell félnem azoktól a senkiházi, gazdag fegyveresektől.
-Én vagyok az Mama! - óvatosan toltam be az ajtót, nehogy megijesszem az asztalnál üldögélő, törékeny nénit.
-Édesem! - ugrott fel a nagymamám olyan sebesen ahogyan sebesült lábával csak tudott - Már aggódni kezdtem érted.
Lehajoltam hozzá, hogy egy puszit nyomhasson az arcomra, majd a nyomában elindultam a zöldségektől, gyümölcsöktől és gondosan elkészített nyúlhústól roskadozó asztalhoz. Akaratlanul is a falapon terjeszkedő barnás-vöröses foltokra néztem és igyekeztem lenyelni a torkomban növekvő gombócot. Vannak bizonyos sebek amiket az idő sem képes teljesen begyógyítani.
-Meséld el, hogy mi történt kedvesem! - Mama valószínűleg észrevette gondterhelt arckifejezésemet.
Amikor sötét némaságba húzódó percek elteltével is csak piszkáltam sötétkék tunikám szegélyét és pislogtam az előttem álló, alaposan megpakolt tányérra, ő akkor már lassan elkezdte feladni a megszólalásomba vetett reménykedést. Mama mindig is arra nevelt engem, hogy éljek tisztességes életet és hogy kerüljem a nagy bűnöket, amik miatt bajba kerülhetek, én viszont önző módon fejjel rohanok a falnak és mindenre fittyet hányok amit ő mond nekem. Annyira szégyelltem magam, hogy a kimondásra váró szótömeg a nyelvemre fagyott és hevesen remegő, sebhelyes kezeimmel az asztal lapjára ejtettem az aranytól súlyos bőrerszényt, amely egyre inkább húzta a zsebemet.
-Mostmár ki tudjuk fizetni az adót Mama - mosolyogtam rá kissé bátortalanul - Itt maradhatok veled.
Egészen addig hevesen kalapáló szívem lassan elkezdett megnyugodni, minthacsak a kellemetlen súlyként rám telepedő szavak kimondása megnyugvást okozott volna nekem. Finoman megsimogattam a lábaimnál összegömbölyödött Tau füle tövét és kíváncsian pislogtam Mamára, aki csak összeráncolt homlokkal nézte az aranyozott hímzéssel díszített, önmagában egy kisebb vagyont megérő erszényt.
-Honnan szerezted ezt? - Mama hangjából szokatlan düh és hűvösség áradt, ami miatt hirtelen jött nyugalmam rögtön el is párolgott.
Mintegy végszóra az ajtót három súlyos koppanás rázta meg, és a túloldalról egy éles férfihang harsant fel. Megtaláltak!