A Reménytelen világ

AZ ELSŐ, ÉS UTOLSÓ

Hideg. Minden egyes lélegzetvételnél torkomban éreztem. Éreztem, ahogy átjárja az egész testem. Összehúztam magamon a fakózöld kabátomat, a kapucniját az arcomba húztam, hogy ne fázzak annyira. Egy almát majszolgatva indultam útnak. A hideg szél szinte marta a kezemet. A korai idő ellenére az utcákat számos ember tarkította. A különböző emberek, különböző kinézettel, különböző szörnyek kíséretében. Lények melyek lelked legsötétebb, bűnösebb gondolataidat és tetteidet igaz valójában tükrözik. Almám csutkáját az egyik útszéli zöld szemetesbe dobtam. A kezem zsebembe süllyesztettem, mely kellemes melegséggel töltött el. Az utca végén, baloldalon lévő boltba tértem be. A küszöböt átlépve tömör virágillatba ütköztem. A kis helyiségbe rengeteg eltérő fajtájú virág volt bezsúfolva. A tér közepén volt található a pult. Az asztal mögött egy középkorú ember állt. Kedves mosolyát, és szimpatikus kinézetén, csak a mögötte tornyosuló óriási Malac-patkány rontotta el az összképet. A srác felismerve mindössze egy biccentéssel jelezve adta tudtomra, hogy tudomásul vette érkezésem, és már neki is kezdett a virágcsokor elkészítéséhez. Egy szál fekete rózsát körül ölelő hat szál fehér rózsából állt a csokor. Fizetés után távoztam az üzletből. Ahogy az idő telt, valamicskével az idő is melegebb lett. A járdán sétálva sok mindenen elgondolkodtam. Jobb kezemben a rózsákkal ballagtam előre a végtelenbe és tovább. Addig bóklásztam, az utcákat járva, míg a Rozsdás Bödönhöz nem értem. A Rozsdás Bödön volt a kedvenc helyem vele. A kávézóba belépve magával ragadott az ismerősség érzése. Az évek alatt mit sem változott a belső térnek a felépítése: A falakat famintás tapéta borította, a falak mentén piros huzatú boxok kínáltak ülőhelyet az érkezőknek. A plafonról hatalmas csillárok lógtak, és a bejárattal szemben volt a pult, ami előtt bárszékek álltak. A bal hátsó sarokban lévő boxban foglaltam helyet. Már másfél éve, hogy mi ketten utoljára itt jártunk. Nyílt az ajtó, s egy fehér hajú lány lépett be az ajtón. Feltűnő jelenség volt, tekintve az átlagostól jóval eltérőbb hajszínét. Az őt pásztázó szemekkel mit sem törődve indult el az üzlet végébe. A mellettem lévő üres asztalnál foglalt helyet. Tekintetem a lányról a pincérre vándorolt, aki épp hozta ki a rendelésem. Egy csésze oolong teát, egy szelet sajttortával. Miután a felszolgáló lerakta elém a tányérokat, odament a lányhoz. A lányhoz, akinek most már, barna volt a haja. A furcsaság még a leánykában, hogy nem volt vele a lénye. Mármint Egy szörny mindig ott van veled, hiába nem látod a saját bestiád. A lelked része, a rosszindulatú cselekedeteidnek a kivetülése. Teámat kortyolgatva mérlegeltem az esélyeit, hogy a leányzó haja színe színváltó, vagy az én szemem káprázik, és őrültem meg. Egyik kedvenc helyem ez a kávézó a másfél évvel ezelőtt, a szülinapomon történt tragédiával együtt. De ami megtörtént, az megtörtént. A múltat ne háborgassuk. Azóta a nap óta szokásommá vált, hogy minden hétfőn teszek egy amolyan kitérőt a hétköznapok monotonitása közül. Az utolsó morzsát is megedve a sajttortámból, intettem a pincérnek, jelezve szándékom a távozás felé. A kávéházat elhagyva, s ismételten a hidegbe kilépve, elindultam Őhozzá. Augusztusban történt, egy szép nyári napon, a születésnapomon. Mindenki máshogy dolgozza fel az őt ért tragédiát. Nincs ez alól kivétel. Nem gyorsítottam a tempómon, sőt mintha inkább, csak lassabban mentem volna. Kettő sarok és, ott vagyok. Félek. De lehet, hogy inkább csak izgulok. Vajon mit fog gondolni rólam? A sarkon jobbra fordultam. Már csak egy. Nem egy szép történet, nincs is boldog vége. Beléptem a kapun. A szülinapi torta. Mindig az ünnepelté az első szelet, de semmi sem garantálja, hogy ő is eszik belőle először. A sorok között bolyongtam, mint egy elveszett kisgyerek. Már látom a nagy bükk fát, a mögött van ő. A tortámból, melybe véletlen mérget kevertek, s őt érte, az átok, mely mindent elvett tőle. Most itt állok vele szemben, a temetőben. Sírja rendezett, az egyhetes kiszáradt, elhervadtat kicseréltem, a friss rózsacsokorra. A mécseseket meggyújtottam, s elmondtam érte egy miatyánkot. A leányzó a Bödönből erre tart. Arca a tisztán kivehető, csak úgy, mint a síron a felirat. Ajkam egy kissé elnyílik, szemem kikerekedett, a felismeréstől. Mikor mellém ért egyetlen név hagyta el a számat:
  -Remény?