Karma szolgáltatás

00.

Kezembe veszem a cigarettát, s rutinszerűen meggyújtom. Belső késztetést érzek arra, hogy napi szinten több szálat is elszívjak. Úgy érzem, kárt kell tennem magamban, mert én vagyok az, aki árt mindenkinek, aki azt megérdemli. Az emberek sírnak a sorsuk miatt, amit saját maguknak köszönhetnek, ám bele sem gondoltak még, hogy milyen az a végzet, amikor te magad kell sorsokat alakíts.
— Szóval, a múltheti túlóráid száma elég magas... Hogy érzed magad, Kíra? – néz rám kémlelően a főnöknőm, kávéját kavargatva. Hétfő hajnal van, érthető, hogy álmos. Bár csak ötven éves, mégis ráncok borítják arcát. Nem csodálom, hogy gyönyörű külsejét ennek a munkának aligha nevezhető tevékenység ennyire tönkreteszi tinédzserkora óta. Régi ébenfekete haját hófehérre változtatja az idő, izmos teste pedig kóros soványságba torkall, minden csontja átlátszik bőrén.
— Hogy érezném?! – foglaltam helyet vele szemben az asztalnál. Egyszerű, irodai teremnek tűnhet, semmi gyanús. – Ez az életem. Ez lett nekem megírva. El kell fogadnom... – erőlködve mondom ki e szavakat, hisz bármikor változatatnék, ha lehetőségem nyílna rá.
— Nézd, valakinek el kell végeznie a piszkos munkát is a világunkban... Kiválasztottak lettünk, ez a mi terhünk az életben – bólint megértően. A kezdetekben sokat sírtam neki, hogy én egyszerűen nem vagyok képes életeket tönkretenni. – Itt az eheti munkaterved – nyújt át egy lapot, mellyel ilyen korán még eszemben sincs foglalkozni. – Kérlek, tanulj, járj be órákra. Ez az utolsó éved, le kell érettségizz!
— Ugyan – vonom meg a vállam – semmi értelme, Nóra. Te is tudod jól, hogy nekem ez a hivatásom. Az iskolában is csak egy beépített ember vagyok – felállok, és idegesen elindulok. Tiszteletlen ez a viselkedés Nórával szemben, hisz ő megért, és mindig segíteni próbál, de lassan a depresszió környékez. Játszam a kedves, jó kislányt diáktársaim körében, ugyanakkor a város lakóinak rémálmait váltsam valósággá, akaratom ellenére.

*

Hétfő délelőtt. A lakosság lassan belerázódik a heti monotonitásba, csak nekem esik oly nehezemre. Végül erőt veszek magamon, készítek egy teát, amit lerakok az éjjelimre.     Kiveszem a fekete, egyszerű bőrutánzat hátizsákimból a papírt, amit Nórától kaptam, és elkezdem elemezni.
Kisvárosunk „bűnözőit” utcákra felbontva kapjuk meg. Vannak gettó negyedek, melyekben az átlagnál sokkal több gazság történik, mint alapjáraton. Ezeket a területeket a tapasztaltabb, idősebb kollégáim kapják meg, amit nem is bánok.
A papírlapot bámulva elképedek. Egy hét, és mindössze három akció. Fantasztikus arány. Múlthétre kilenc menet jutott. Talán ezért vagyok a szokásosnál is lehangoltabb. Kimerített.
Hatalmas betűkkel az ütött-kopott, rózsaszínen csillogó noteszomba felírom: „FŰZFA UTCA”.

*****

Rövidke, bemutató fejezet lett volna. Remélem tetszett! ^^