Kettő bennem az Én

A "kezdetek"

  - Az unokájuk egyszerűen hiperaktív.
Hangzott el egyszer egy szép péntek reggel szülővárosom gyermekpszichológusánál. Ekkor voltam 6 éves és már akkorsem a nyugodt természetemről voltam híres. Alapvetően egy átlagos gyermek voltam mondhatni, attól eltekintve, hogy 3 évesen már folyékonyan olvastam és már akkor is az egészségügy világa vonzott a legjobban. Persze ezt mindenki betudhatja annak, hogy csak egy kisgyermek képzelődése a jövőről, mint ahogy a szomszéd Sanyika 2006.02.03. - án 15:00 - kor még tűzotó akar lenni, míg egy óra múlva vadakat terelő juhász... Viszont nálam ez a lelkesedés már azóta fenn áll, mióta az eszemet tudom. Viszont megvolt a magam kis sötét oldala már akkor is... Mondhatni állandó késztetést éreztem arra, hogy bántsak valakit, (embert vagy csak egy kis ártatlan élőlényt) akihez erős érzelmi szálak fűznek. Ezen tulajdonságomnak hála nagyon sokszor bántottam Nagymamámat is, illetve több állatot is. Majd sírva kértem tőlük bocsánatot, mert magam sem értettem, hogy mi történik ilyenkor velem és, hogy mi játszódik le bennem. Illetve nagyon sokszor levert, fáradt és szomorú voltam ok nélkül, (8 évig mondhatni tökéletes gyermekkorom volt) sokszor viszont nagyon bepörögtem és egyszerűen átléptem minden határt. Ebből jött a "diagnózis" a "hiperaktivitásról". A családom el tudta valamennyire fogadni, vagyis legalább próbálkoztak. (Ők legalább megpróbálták...) Innentől kezdve még másfél - két, mondhatni idilli éven mentünk keresztül, hárman.