Ellenségből barátság |BEFEJEZETT|

Ellenségből barátság

Én csak egy srác vagyok. Egy srác, aki szeretett volna barátkozni. Szerettem volna egy olyan közösség tagja lenni, ahol elfogadnak és kedvelnek. Nem kellene nekem más csak ez a kettő. Ám ezek helyett csak bántó szavakat, gyilkos, vagy éppen üres tekinteteket kapok, vagy éppen fizikai bántalmazást. Mikor melyikhez van kedvük a társaimnak.
Volt olyan nap, hogy felszakadt szájjal, vérző orral és kék-zöld-lila foltokkal tértem haza. Apám pszichológus, anyám pedig tanár. Folyamatosan megkapom a kérdést nap, mint nap, hogy mi történt, miért nem játszok a társaimmal. Ők nem látják a sebeimet csak éppen azt, amit engedek látni, azt is azzal magyarázom, hogy baleset történt. Nem akarom, hogy tudjanak róla. Nem akarom, hogy faggassanak vagy bejöjjenek az iskolába és beszéljenek az igazgatóval. Mert akkor megint én leszek a célpont az osztályban. Jobban, mint most.
Egyik reggel, mikor arra ébredtem, hogy ismét iskola. Pedig milyen jó hétvége volt... – merengtem el. Pár percig még az ágyban fekve merengtem, aztán rávettem magam, hogy elkezdjem a napot. Öltözködés után lementem kávézni, apám azonban látta rajtam, hogy nincs túl sok kedvem az iskolához. Enyhén beletalált.
-Mi zajlik az iskolában? – kérdezte apa, amikor meglátta az arcomat. – Régóta figyelem a reakcióidat és amit néha elmesélsz. Ám szerintem több minden történik. Nemde?
- Nem akarom, hogy közbe avatkozzatok. Ez az én harcom – gurítottam le a kávém maradékát, majd az előszobába igyekeztem.
- Várj. A reggeli...
- Nem kérem. Edd meg nyugodtan – mondtam kicsit szomorúan és kiléptem az ajtón.
Igenis éhes voltam. Éhes voltam, de nem ehettem, mert ha eszem, akkor még többet hízok és még inkább csúfolni fognak. A suli felé baktatva fél füllel zenét hallgattam és gondolkodtam. Miért kell nekem ezt elviselnem? Egyáltalán miért vagyok még itt? – tettem fel sorra a kérdéseket saját magamnak, de természetesen válasz nem érkezett rájuk. Amikor a suli kapuján beértem csak felnéztem a magas, három szintes épületbe, amiben rám csak a pokol várt. Hét tanórányi pokol. Abból kettő tesi.
-Na mi van, megjöttünk? – hallottam magam mögül Noah hangját. Noah az egyik tagja annak az öt fős csapatnak, akik engem minden nap bántanak. A másik négy pedig Russel, Nick, Sam és Joe.
- Én... – kezdtem, de a torkomon akadtak a szavak. Nem tudtam megszólalni.
- Óra után ugye tudod, hogy nem mész haza? – lépett elém Joe.
A csengő mentett meg. Ha nem szólalt volna meg én lehet, hogy a földön fetrengtem volna pár percen belül.
A harmadik óra azonban minden volt csak nem könnyű. Osztályfőnöki óra jött, így én beültem hátra a sarokba (így is az utolsó padban ültem) és összekuporodtam. Hányingerem volt. Az a kevés víz ki akart jönni, amit ma bevittem.
-Jó napot gyerekek! – köszönt a tanár kedvesen az osztálynak. – Hol van Noah? – érdeklődött, mire mindenki felém mutatott. – Mi történt? – jött oda hozzám.
- Semmi. Bocsánat... Itt éreztem jól magam.
- Biztosan nincsen semmi baj? – érdeklődött a tanár, mikor látta, hogy megbotlottam. En csak egy gyenge bólintással feleltem, hiszen nem akartam, hogy rájöjjenek.
•••
Egy hét elteltével azonban minden titkolózásnak vége volt. Rosszul lettem tesiórán. A tesitanár azonnal elküldte az egyik lányt Tiffanyt, hogy szóljon az osztályfőnöknek, aki pedig értesítette anyámékat. Amíg meg nem érkeztek az öltözőben feküdtem, utána pedig próbáltam kibotorkálni a kocsiig.
-Mennyit ettél ma Noah? – kérdezte anya.
- Semennyit. Egy félliteres üvegnek a felét ittam meg.
- Bassza meg – csapott anyám a kormányra. – Most azonnal hazamegyűnk és eszel.
- Nem kér... Nem kérek...
- Enned kell – könyörgött anya.
- Ne eröltesd. Csak rosszabb lesz. Mondjuk anélkül is... – hallottam apát.
Hazaérve hajlandó voltam egy kicsit enni, aztán felmentem és az egyik kedvenc könyvemben kerestem nyugalmat. Két órát töltöttem el a könyv társaságában, aztán apa szakította ezt félbe a kopogásával. Minden erőmet összeszedve egy viszonylag hangos igent nyögtem ki, amire be is dugta a fejét.
-Jobban vagy?
- Mit számít az? Nézz rám.
- Mióta nem eszel? Ennek nem lesz jó vége, azt ugye tudod?
- Két hete – válaszoltam halkan. – Muszáj...
- Gyere el velem dolgozni. Amíg nem jön egy páciensem addig beszélgetünk.
Így hát aztán elindultunk. Apának valahogy sokkal inkább megnyíltam, mint anyának. Vele minden könnyebb volt. Órákat tudtunk beszélgetni. Ez most sem volt másképp. Amint apa becsukta a rendelőszoba ajtaját és leült velem szembe csak úgy ömlött belőlem a szó. Hiszen tudtam, ami ebben a szobában történik és amit itt mondok, az itt is marad. Őt is köti az orvosi titoktartás. Még velem kapcsolatban is. Kilencediktől mostanáig mindent elmeséltem neki. A napi szintű bántásokat, a veréseket... Meg a kezdetleges anorexiát. Vagyis mások szerint gondolom az.
-Kérlek ne mond el anyának – suttogtam sírva, majd kopogást hallottam. Majd nyitódott az ajtó és... Russel állt a küszöb túloldalán.
- Szia Russel. Öt perc – kérte apa, majd hallottam, hogy csukódik az ajtó. – Mi történt fiam?
- Ő is... Ő is bánt...
- Vannak problémái. Hidd el, mindent okkal tesz. Ő is, ahogy te is. Megvársz kint? – nézett a szemembe, én pedig csak bólintani tudtam. – Minden kedden beírlak erre az időpontra és beszélgetünk egy kicsit. Rendben?
- Köszönöm – néztem rá hálásan, miközben a könnyeimet törölgettem.
A rendelő ajtaján kilépve helyet foglaltam a székek egyikén. Csendben ültem és a gondolataimba merültem. Szipogó hangokat hallottam magam mellől és bár tudtam ki az, mégis oldalra fordítottam a fejemet. A sejtésem beigazolódott. Russel arcáról könnyek csorogtak lefelé.
-Minden rendben lesz – suttogtam.
- Nem ismersz – válaszolta, majd felnézett, mert nyitódott apám rendelőjének ajtaja.
- A barátaid sem – vettem elő a telefonom és olvasgatni kezdtem a Facebookot. Ám azt egy idő után meguntam, így csak ültem a gondolataimba merülve.
Vagy egy órán át ültem a széken, mire nyílt az ajtó. Russel majdnem ugyan olyan állapotban lépett ki, mint én. „Vannak problémái. Hidd el, mindent okkal tesz.” – hallottam apám szavait a fejemben. Ő egy szó nélkül (illetve apámtól elköszönve) kilépett az épületből, én pedig apámhoz mentem. Még vagy három órát vártam, mire véget ért a műszakja, de addig legalább adott egy könyvet, hogy az kösse le a figyelmemet. Hazafelé pedig rengeteget beszélgettünk. Felvetette az iskolaváltást, amire azonnal nemet mondtam, hiszen szeretném ott elvégezni a maradék egy osztályt, ami még hátravan az érettségiig. Apám egy picit próbált ellenkezni, bár nem sok sikerrel, ugyanis köztudott, milyen makacs vagyok. Amikor hazaértünk egy köszönés után felrohantam a szobámba és elmentem fürdeni. Szóltam apunak, hogy lefekszem, nem szeretnék vacsorázni. Ő nem is kötekedett csak elfogatta, hiszen tisztában van azzal, mi zajlik bennem. Fürdés után kikészítettem a másnapi ruhámat, azonban megakadt a szemem Kyle sálján. Kyle a volt párom. Igen, meleg vagyok. Kyle tavaly halt meg, holnap lesz egy éve annak, hogy elment. Hihetetlen, milyen gyorsan telik az idő. Remegő kezekkel kivettem a sálat és belefúrtam az arcom. Még mindig érezzem az illatát. Vagy csak a képzeleten játszik velem? – kérdeztem magamtól és sírva ordítottam apa után. Szinte másodpercek alatt itt is volt a szobámban. Nem szólt egy szót sem, hiszen látta, mi van a kezemben. Tudta, milyen nap lesz holnap. Csak ült és ölelte a vállam, hiszen tudta, nincs másra szükségem.
Percekig így ültünk, mire végre megszólalt, hogy feküdjek le és pihenjek. Holnap nem megy dolgozni, így felajánlotta, hogy elvisz iskolába és értem is jön, én pedig ennek rendkívül örültem. Imádtuk egymást apával.
Másnap mikor beértem az osztályterembe a fiúk nevettek egy sort a sálamon. Biztos csak azért, mert nincs olyan hideg, hogy sálat kelljen venni – gondoltam és leültem a helyemre. Az első óránk angol, utána két tesi, két biológia és végül egy osztályfőnöki. Azonban az előtti szünetet soha nem kívánom vissza.
-Na mi van Noah? Buzulunk? – lépett oda hozzám Russel.
- Russel... – kezdtem, de nem tudtam folytatni, mert elvette a sálam. Az egyetlen dolgot, ami tőle maradt. – Add... Add vissza...
- Azt ki kell érdemelni. – Ezzel sarkon is fordult.
Kifutottam az osztályból beleütközve a tanárba, de még az sem érdekel. Csak engedtem, hogy follyanak a könnyeim. Próbáltam összeszedni magam és öt perc múlva vissza is mentem a terembe. Csendben elfoglaltam a helyemet és hallgattam az órát, de aztán valami hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem írni.
Russel!
Tudom, hogy a haverjaiddal nagyon jó mókának találtátok, hogy ellopd a sálam. Ez nem is zavarna ennyire. Ám valamit nem tudsz rólam. Az a sál ma nem véletlen volt rajtam. Ma van a volt párom halálának az első évfordulója. Az övé volt. Mindennél jobban szerettem.
Csak ennyit szerettem volna, hogy tudj. Ne feledd. Tudom, hogy ez nem a valódi éned.
Noah
Miután megírtam ezt a pár sort továbbadtam, hogy eljuttassam Russelnek. Nem kellett sok és jött is a válasz.
Még megfontolom. Gondolkodom, hogy mit kérek cserébe. Legyél a sulinál lévő parkban este hatkor.

Oda is mentem. Addigra már sötétedett, de még nem volt koromsötét. Nem volt ott senki, így vártam. A gondolataimba merültem, míg azokból egy hang ki nem szakított.
-Ugye tudod, hogy soha nem a melegséged miatt csúfoltunk?
- Hanem azért, mert egy kibaszott kövér disznó vagyok – mondtam anélkül, hogy megfordultam volna.
- Szándékosan maradtam mindig háttérbe. Soha nem akartalak bántani. Főleg miután én is a súlyommal kezdtem harcolni – vallotta be, erre pedig már megfordultam. – Leginkább azért szálltam be ebbe az egészbe, hogy ne vedd észre, mennyire tetszel.
- É... Én?
- Igen. Azonnal megfogtál, amint megláttalak. De féltem.
- Nincs rá okod – mosolyogtam rá. – Hasonlítasz rá – néztem a szemébe.
- Bárcsak engem is úgy szeretnél, mint őt...
- Idővel... – simogattam meg az arcát - ...minden lehetséges lesz – hintettem egy puszit az ajkaira. – Csak hinni kell benne.