K: Return of Kings - REWRITE (HIÁTUS)

1. fejezet: Keep

Kurou, valahányszor eltöprengett ezen, mindig úgy képzelte, hogy az Arany Király tekintélyes és fenyegető. Nem volt mögötte racionális érv, hacsak nem a mindent átszövő hierarchia adta alapok... a földön végül is minden az ő kezében volt. Az összes többi király - kivéve persze az Ezüstöt - nála jelentett, az ő tornyában tartották a gyűléseket. Nem egyszerűen birtokolta a hatalmat, hanem élt is vele. Kurou tehát, ha képet akart alkotni róla, erőteljes alkatú, magas férfinek képzelte, átható, talán kissé sötét tekintettel, aki a Mihashira torony fényűzéséből is kiragyog.

Fizikailag nem tévedett nagyot. Az Arany Király tényleg magas volt, a díszesen hímzett, nehéz kimonó kihangsúlyozta idős kora ellenére is széles vállait és szinte rémisztően egyenes gerincét. A fiú azonban nem készült fel arra, hogy mikor két nyúlmaszkos klántag bekísérte a fogadóterembe - természetesen Nekoval együtt, aki ezúttal is a karján lógott - és a férfi feléjük fordult, egyáltalán nem hatott fenyegetőnek. Ellenkezőleg, valami megmagyarázhatatlan melegség áradt belőle, ami lággyá és furcsán barátságossá tette a vonásait. Kurout valahogy azokra az öregurakra emlékeztette a tekintete, akik néha parkban ültek, nosztalgikusan a távolba tekintve, sokszor egy-egy kisgyerek élénk magyarázatát hallgatva... ahogy azonban megszületett az asszociáció, szinte azonnal elszégyellte magát. Már a gondolat is egyértelműen tiszteletlenségnek számított, mégiscsak a Második Királyról volt szó, ahogy azonban próbálta elhessegetni, egyre jobban beleitta magát a tudatába. Aztán jött az a pillanat, amikor elkezdte Nekót hibáztatni az egészért, hiszen a lány mindenkinek adott valami saját becenevet, és amikor gondolkodni kezdtek azon, mi legyen a következő lépésük, akkor is ő jegyezte meg, hogy „keressék meg a fura bácsit, akivel Shiro telefonon beszélt". A gondolatmenet menthetetlenül robogott tovább, tehát mire az ajtón való belépéstől eljutottak addig, hogy az Arany Király ténylegesen megszólította őket, a fiú már úgy érezte, jobb lenne egyszerűen belesüllyedni a padlóba.

- Ti vagytok a klánja - megállapítás volt, nem kérdés. Kurou meghajtotta a fejét, és próbálta kissé lehúzni Nekót is, aki elbambult a szoba dekorációjának megszemlélése közben.

- Őexcellenciája.

- Ketten - újabb megállapítás, de ezt követően az Arany Király halványan elmosolyodott, ami nagyon is beleillett abba a szokatlanul barátságos stílusba. A férfi gyorsan végignézett rajtuk (Kurou kissé feszengve megállapította, hogy a kabátja alja megpörkölődött, a cipője átkozottul sáros a latyak miatt, Nekót pedig az alapvető reggeli higiéniai tevékenységek elvégzésére is kínszenvedés volt rávenni... két koszos kölyöknek tűnhettek, akik csak betévedtek az utcáról), aztán a tekintete megállapodott a fiún. - Téged ismerlek, hallomásból. Ichigen tanítványa, igaz?

- Igen - bólintott Kurou.

- Ő pedig...

- Neko - közölte a lány, egy pillanatra elengedve a fiú karját, és kiszökkenve az árnyékából, hogy pillanatokon belül újra visszahúzódjon, és felemás szemeivel a válla felett pislogjon az Arany Királyra.

- Aki az illúziót hozta létre a szigeten - a két fiatal félelmetes szinkronban bólintott. Egy pillanatra csend lett, aztán Kurou óvatosan feltette a kérdést:

- Tud mindenről, ami ott történt?

- Nagyrészt. - Az Arany Király arca elfelhősödött. - Természetesen vannak homályosabb részletek, de figyelemmel kísértem az eseményeket.

Ezúttal kicsit hosszabb csend következett, aztán Kurou újra megszólalt:

- Ami Shi... - nem, nem Shiro. A Shiro nem az igazi neve volt. - Ami Weismannal törté...