Stories Of Perfection And Less

Sünike - avagy a mindenség

Volt egyszer egy tüskétlen sündisznó; s ha fél füllel hallgatózól, észreveheted nem is annyira nagyot tévedve, hogy most is erre kószál valamerre; aki leült elmesélni valami nagyon fontosat önmagának. Szinte majdnem (egy kicsivel kevesebb) az örökkévalóságon keresztül törte a fejét, hogy mégis hol kéne kezdenie ezt a bonyolult történetet. Nagyra vágyó hősünk, abba az aprócska hibába csöppent, hogy történetének nem volt se eleje, se vége. Így hát ideiglenes frusztrációját félretéve, nagyon megfontoltan, inkább elkezdte csakúgy valahol.

Emlékei végtelen hullámaira felkapaszkodva sodródott, s közben mindenféle gyönyörű dolog vette körül. Látta az élők és holtak összességének arcát; közelről ölelhette minden szerettét; vele táncolt a Nap és a Hold; s vele forgott a Föld és az évszakok is; egyszerre volt erős és gyenge; érezte a jó és a rossz ellentétes, lágy kérelmét; s ő volt a zene, mely a Chopin által leütött zongorabillentyűk után szabadul ki; s látta önmagát is forogni a végtelenben.

Egy kis időre megállt, mert úgy vélte érdemes egy csöppet elidőzni a táncoló tűzliliomok kertjében, ahol még réges-rég hernyóként járt. Itt egy hivatalosan be nem jelentett, non-profit léleksimogató iskola működik, melyet elsősorban tűzliliomok és egyéb zárvatermők működtetnek feketén. Itt szabadon megszállhatnak eltévedt szellemek, depressziós szamarak, s bármely más lény, amelynek segítségre lenne szüksége az önmagával való keserves harcban. Az alapvető bevált módszer napi 3 adag tűzliliom tánc, majd közös felhőatlasz nézegetés, és annak elemzése. E csodától csörgedező helyen találkozott egy hollóval, ki színének nem teljesen 42%-át elvesztette és borzasztóan magába roskadt emiatt. Tollazata alapvetően fekete volt, ámbár ez egyáltalán nem szomorúságát jelképezte, épp ellenkezőleg, addig volt boldog, amíg nyugodtan a fekete törzshöz tartozhatott. Enélkül értékét elvesztette (legalábbis, ő ezt hitte) és nem találta helyét sehol sem, a pólusok közé került. Szerencséjére vált; hogy az elkülönített szanatóriumi osztályon, ahova külön beutalót lehetett igényelni, és a tűzliliomok esetleges prozac-ot írtak fel, azoknak, akik ezt ígényelték; találkozott Szofival, aki szintúgy egy itt menedékeskedő lélek volt. Szofi folyamatosan azon gondolkozott, hogy túl sokat gondolkozik. Alapvető problémája ( a mindent intellektuálisan való megközelítésen kívül) az volt, hogy miképp tudna kevésbé önző lenni, hiszen ő jó emberré szeretné válni. Folyamatos ördögi-gondolatköre arra épült, hogy ha ő többet segít másokon, akkor attól ő nagylelkű, ám ezt csak azért csinálja, mert ettől tisztább a lelkiismerete és nem érzi önzőnek magát, viszont ez mégis önzővé teszi. A már nem annyira fekete holló és Szofi között mély barátság kötetett, és inkább együtt voltak olyanok, amilyenek. (persze, ebben a prozac is sokat segített.) Sündisznónk innen pillangóként és nesztelenségre ügyelve repült tovább, nehogy bármely adóhivatal figyelmét felkeltse, tekintve ilyenkor az alap protokoll a terület elpusztítása, majd annak sóval behintése.

Folyton-folyvást folyó útján hallotta a kellemes jazz mélybe nyúló összhangzását; érezte Jézus szeretetét; látta az összes elvetett, félénk mosolyt; simította a szinesztéziát; eggyé vált a kiegészítéssel; s untalan csak tapasztalta a megtapasztaltat. De nem láthatott szenvedést, szégyent, kínt, züllést; nem láthatta a haldokló Chloét tavirózsával a tüdejébe; nem láthatta történetének gyermeki továbbadását hanyag szívekbe. Persze, hogy nem láthatott, elvégre ez csak egy gyerekmese. Cserébe látott hazugságot, tündéreket, három aranyhajszálat és 00:46 kor egy embert, aki ezeket a szavakat gépeli, mert benne volt a követelményben...

Végezetül a süni látott mindent, látott téged, látott minket, látta önmagát; látta, hogy nincsen süni, se pillangó, se te, se én, csak a mindenség.

És a szél fújt...