Csend van.
Itt-ott
a pernyét
s az eltévedt
éjjeli lepkét
magasba vágja
az őrtűz
erőre kapott lángja.
A venyige serceg, sír,
mintha jövője fájna.
Újra sötét a csend.
A ló álmában felhorkan,
a nád gyanúsan zizeg,
tó tükre toccsan,
gyűrűiben remeg.
Micsoda nyugalom.
Hallod?
Harang sír
egy távoli város
leomlott templomából.
Hangja megrezzen szemedben
az idegen határon.
Testvére itt áll.
Ágyúba öntve vádol.
De nem hallja őket
sem London
se Konstantinápoly.
Kovács István
