Colourful feelings

Vörös

- Sajnálom. Tényleg. - Folytak a könnyei. Láttam, hogy fáj, nagyon fáj, amit mondtam. Olyan kicsinek, olyan szánnivalónak tűnt. Az én könnyeim is gyűltek már, de még tartottam magam. Hősiesen. Gyáván. Miközben beszéltem a kis belső hangom sikoltott a kegyelemért, hogy vonuljak vissza, ne folytassam. Olyan jó lett volna hallgatni rá! Olyan szívesen tettem volna, de nem lehetett. Mondamon kellett, gyónnom kellett a bűnömet, de ez a gyónás nem hozott, nem hozhatott feloldozást.
A szemeid vörösek voltak a sírástól. Vörösnek láttam mindent, de nem a haragtól. A vörös kitöltötte a tüdőmet, folytogatott, nem tudtam nem érezni. Mégis beszéltem. Az nem számított, hogy mi a bűnöm, csak az, hogy vétkes vagyok, és az is maradok, mert senki sem oldoz fel, senki sem oldozhat fel. Csak néztél, és sírtál. Már én is sírtam, de az nem volt más, mint gyengeségem, gerinctelenségem jele. Te az árulásom miatt sírtál. Azért, mert kihasználtalak, mert magadra hagytalak. Te szívből sírtál. Én nem, csak azért, mert gyenge voltam visszatartani. Mert gyenge voltam hozzá, hogy a bűnömet vállalva, egyenes háttal, legalább bátran álljak eléd.

Elmentél, én pedig nem bírtam tovább. Sírtam, zokogtam. Mint egy gyerek. Égetett a bűntudat, a bizonytalanság. Vörösen. Véglegesen. Mert nincs feloldozás.