A szőke tincseibe belekapott néha a tavaszi szellő, mint ahogy mindig is. Ezen a reggelen is ugyanúgy csücsült a cseresznyefa árnyékában, a sok harangvirág között, ahogy azt eddig is tette. Minden nap ide járt ki pihenni, hisz itt érezte igazán teljesnek magát. Itt, ahol nem zavarta senki, és semmi. Távol volt mindentől és mindenkitől. A tömérdek sok mocskos embertől, akiknek folyton folyvást trágár szavak hagyták el ajkaikat. Távol a tengernyi sok autótól és a város zajától.
A korai Nap felkelt, és szokásához híven kellemes meleget adott neki a varázslatos sugaraival.
A madarak gyönyörű dallamokat csicseregtek neki. Igen, neki, hisz rajta kívül nem tartózkodott senki sem ezen a színekben pompázó mezőn.
Ezért is szerette ezt a helyet. Itt nyugodtan feküdhetett gond nélkül a pitypangok között, közben pedig legeltethette szemét a pillangón, ami pipacsról pipacsra szállt ide-oda felhőtlenül.
Az égen látható bárányfelhőket szemlélte, amik különféle alakokat öltöttek magukra. Olykor-olykor kénytelen volt mosolyogni is, hisz voltak olyan fellegek, amelyeknek egészen vicces formájuk volt.
Igen, itt Felix teljes mértékben boldog volt, hisz egyedül volt, és nem zavarta őt senki.
De biztos, hogy nem volt ott senki sem?
Mert Felix hiába hitte ezt, a mező másik végében, a csipkebokor mögött végig meglapult egy másik fiú, akinek haja akár az éj, olyan sötét volt.
Ő volt Changbin, aki nem a virágok illatárért és a madarak énekéért jött ide, hanem a szőke hajú miatt, hogy nap mint nap csodálhassa vékony alakját, gyönyörű íriszeit és a tündéri szeplőit.
De Felix nem tudott a létezéséről egészen addig a napig.
Váratlanul tűnt fel a bokor mögül. Aprókat lépkedett, úgy haladt a szőke hajú fiú felé. Megállt előtte, és sokáig csak figyelte szelíden, míg észre nem vette őt.
— Szia — leült mellé, és elkezdte az eget szemlélni.
Felix nem tudta mire vélni a váratlan vendéget, de félni képtelen volt tőle, így csak bólintott egyet, és ő is a tájban kezdett el gyönyörködni, ahogy azt eddig is tette. Végül a kíváncsisága legyőzte, és erőt vett magán, majd megszólalt.
— Nekem a pipacs a kedvenc virágom... — jegyezte meg halkan. Nem tudta mi mást mondhatott volna, így csak ezt az embereknek semmit érő, de neki mégis nagy dolgot osztotta meg a fekete hajú fiúval.
Changbin felemelte tekintetét, és a ragyogástól tündöklő szemét már-már beleégette a másikéba. Sosem hallotta még a hangját. Akkor hallotta először megszólalni. Szinte megcsengette fülét az a mély, és kedves hang. Varázslatos érzés járta be az egész testét.
— Neked mi a kedvenc virágod? — kérdezte óvatosan, mégis egy apró mosoly kíséretében.
A fekete hajúnak nem volt kedvenc virága, de hazudni sem akart, így rávágta azt, ami elsőre az eszébe jutott.
— Te — hagyták el a szavak ajkát.
Felix felkuncogott, majd közelebb húzódott a másikhoz.
— De most komolyan — nevetett fel bájosan.
Changbin-nek amint leesett, hogy mit is felelt a szőkének, egyből halvány pírt vett fel az arca.
Nem ezt akarta válaszolni, de akaratlanul is kicsúszott ez a szó a száján.
Igen, hisz ez az igazság.
