💖💮🔫 Veszélyes Szerelem ~ Amore Pericoloso 🔫💮💖

🌌 Találkozás 🌌

    A csillagok halványan pislogtak a koromsötét égbolton. Néhány kocsi húzott el mellettem, és az utcai lámpák biztosítottak némi fényt a meglehetősen kihalt környéknek.

    Összességében, egy csendes éjszaka elé néztem. Legalábbis ezt gondoltam egészen addig, amíg egy hangos kiáltás nem hasított bele az éjszaka hűvös levegőjébe. Ijedten megtorpantam és körbenéztem.

    Hajnali 2 óra volt, nagyon az utcán sem kellett volna lenniük az embereknek, mégis mi történhetett? Én is csak az agyatlan műszakváltás miatt sétáltam most a munkahelyemre.

    A hang irányába néztem, mire megláttam az egyik keskeny utcába futni két alakot, akik látszólag üldözték egymást. Ekkor pedig egy lövés is eldörrent, mire a két árny semmivé foszlott az utca sötétjében.

    Szorosabbra fogtam magamon a kabátot és gondolkodás nélkül megindultam feléjük. Ismerős érzés kerített hatalmába.

    Beszélgetésre lettem figyelmes, amint a közelükbe értem, és megálltam a sarkon, ahonnan én tökéletesen láthattam őket, ez fordítva viszont már nem volt igaz.

    Egy utcai lámpa fénye alatt állt a két férfi egymással szemben; az egyik nekem háttal, de a másik arcát egészen jól ki tudtam venni.

    Óriási, őrült vigyor ült ki a velem szemben levő férfi képére és pisztolyát a másik alakra szegezte.

    'Már megint?'-villant át az agyamon.

   — Végre, elérkezett ez a pillanat is! — remegő, de izgatott hangon beszélt. — El sem hiszem, hogy én leszek az, aki majd végez veled! Bár már csak egy töltényem maradt, biztos vagyok benne, hogy nem tévesztek célt! — ideges kacaja éles késként hasított a levegőbe. A másik férfi csak állt ott vele szemben és nem szólt az égadta világon semmit sem. 'Biztosan megijedt.'

    A támadó közelebb lépett a ledermedt férfihoz és már vészesen közel állt ahhoz, hogy elsüsse a fegyverét.

    Ideje volt közbelépnem.

   — Hé! — üvöltöttem, mire a támadó ijedten felém nézett. A pisztoly majdnem kiesett a kezéből, de látszott rajta, hogy készen áll arra, hogy újra használatba vegye: ezúttal rajtam. Mielőtt ez megtörténhetett volna, volt annyi lélekjelenlétem, hogy fenyegetően kijelentsem:

   — Már hívtam a rendőrséget! Jobban teszi, ha elkotródik innen, mielőtt kiérnek.

    Természetesen csak blöfföltem, de kíváncsi voltam a reakciójára. Amilyen ideges volt, olyan könnyen lehetett befolyásolni. Odaléptem a megtámadott fickó mellé, mintegy védelmezőül, aki csak csendesen nézett engem a válla felett. A támadó erre a pisztolyát hol rám, hol a másik fickóra szegezte.

   — Ha to- tovább mozogsz, le- lelőlek! — üvöltötte, mire felnevettem.

   — Ha engem most lelő, akkor ez a férfi elmenekül. Viszont ha őt lövi le, és magának még elmenekülnie is sikerülne, pár percen belül úgyis elkapnák a zsaruk. Hát, igen. Kár, hogy csak egy tölténye maradt.

    Igyekeztem gúnyos hangot megütni, amit sikerült is, mivel a férfi a fogát csikorgatta, és a fegyver eszeveszetten remegett a kezében.

   — Te kis! — végre valahára aztán leeresztette maga mellé a pisztolyát és sarkon fordult, majd elfutott. A válla felől még visszakiáltott, de nem nekem címezte a szavait:

   — Mi még nem végeztünk! Egyszer úgyis elkapunk és akkor véged!

    Mikor befordult a sarkon, ezáltal eltűnve a szemünk elől, hangosan kifújtam a levegőt.

   — Fuh, ez közel volt!

    Mosolyogva a mellettem álló férfihoz fordultam, így lehetőségem volt jól szemügyre vennem az arcát és...a vérző testét.

    Golyólőtte vállát szorosan markolta másik kezével, míg szintén meglőtt combja folyamatosan remegett. Ráadásul a levegőt is elég hangosan vette és pillantása zavartan járt körbe a kis utcán, mintegy menekülőutat keresvén.

   — Nyugalom, valójában nem hívtam a rendőröket — szólaltam meg csendesen, mire hitetlenkedve a szemembe nézett. Teljesen nyugodt maradtam, elvégre már rutinosan tudtam kezelni az ilyen ügyeket.

    Miközben azt találgatta, hogy igazat mondok-e, én addig megcsodáltam az arcát a lámpa fényében. Egy fiatal férfi állt velem szemben, nem sokkal lehetett idősebb nálam. Nem tudtam elképzelni, hogy ilyen fiatal létére hogyan keveredhetett bele egy ilyen ügybe. Hajkoronája éppolyan sötét volt, mint a felettünk terpeszkedő égbolt, csak éppen az ő haját nem csillagok díszítették, hanem megannyi kis izzadságcseppek, amelyek végigfolytak szoborszerű, enyhén borostás arcán. Tekintete kissé ködösnek tűnt, amit a sebekkel járó fájdalmaknak tulajdonítottam. A levegőt is meglehetősen szaporán vette. Minden porcikám azt súgta, hogy ő egy veszélyes alak, de lenyűgöző látványt nyújtott, teljesen megbabonázott. Ám nem szabadott hezitálnom, gyorsan el kellett látnom a sebeit, mert a vér látszólag gyorsan szivárgott ki a testéből.

    Ekkor észrevettem a sebesült kezében egy pisztolyt. Mikor meglátta, hogy mit nézek megpróbálta azt eldugni előlem, de véletlenül kiesett a kezéből. Látszott rajta, hogy még ilyen állapotban is készen állt arra, hogy bármikor rám vesse magát, ha egy rossz mozdulatot is teszek. Pattanásig feszülhettek az idegei, de nem rettentem meg, szó nélkül lehajoltam, felvettem a fegyvert és legnagyobb döbbenetére óvatosan a kabátja zsebébe helyeztem.

   — Jöjjön — mondtam neki csendesen és a fejemmel a kórház irányába intettem —, nem messze innen van egy kórház, ott dolgozok. Személyesen fogom ellátni a sebeit, szóval nyugodjon meg. Senkinek sem fogok magáról beszélni.

    Bizalmatlanul nézett rám sötét szemeivel, majd végül bólintott egyet. Felé nyúltam és átlendítettem a vállamon az ép karját. Megpróbálta elbírni a saját testsúlyát, amiért kifejezetten hálás voltam. Ennek ellenére is csak nehézkesen tudtunk haladni, mivel jóval magasabb volt nálam és én nem voltam olyan erős.

    Ilyenkor átkoztam magam, hogy nem eszek rendesen, mert túl vékony voltam az ilyen feladatokhoz, annak ellenére, hogy minden egyes nap edzettem egy keveset. De mivel eddig sikerült magamtól elintézni ezeket a dolgokat, így úgy gondoltam, hogy ezután is képes leszek rá.