Kifürkészhetetlen [Ineffable Husbands]

Vérvörös

Aziraphale szótlanul állt, és lefelé bámult. Úgy markolta a kezében lévő kardot, hogy az ujjai szinte belefehéredtek, őt magát pedig furcsa, bizsergő érzés járta át, amibe beleremegett. Megborzongott, pedig a jobbjában pihenő, lángnyelveket szóró kard mellett ez nem történhetett volna meg. Melegséget kellett volna éreznie, a tűz melegét, és végtelen nyugalmat, hogy ismét birtokában van ennek az erőnek. Azonban semmi ilyet nem érzett, még csak hasonlót sem, sőt, a testén fékezhetetlenül eluralkodott a gyengeség, amin a kardba való kétségbeesett kapaszkodása sem változtatott. Csak állt némán, tehetetlenül, és azt kívánta, bár itt se lenne. Bár valahol egészen máshol lehetne, távol a kötelességeitől, a mennytől, vagy angyal mivoltától. Azonban ezek mind nehéz ólomláncokként csüngtek rajta, megkötve a kezét, lakatra zárva a szívét. Legalábbis szerette volna ezt hinni... szerette volna, a végsőkig...

- Végezz vele - hangzott fel Gabriel rideg utasítása, mégis érződött, hogy csak félvállról köpi oda a szavakat, haladni akar, lezárni a jelenetet, és a következő napirendi pontra térni. Hogy mi is volt az pontosan, arról Aziraphale-nek fogalma sem volt, de talán nem is akarta tudni. Az angyalok és démonok háborúja már rég túlnőtt rajta, legszívesebben elmenekült volna, de rettegett a gondolattól, hogyha dezertál, az őt is bukott angyallá teszi. Démonná. Ellenséggé. Az ellenség pedig rosszul állt, nagyon rosszul.

Mi sem mutatta ezt jobban, mint az előtte térdelő, bilincsbe vert Crowley, aki olyan végtelen nyugalommal nézett fel rá, mintha fel sem fogná, hogy az utolsó perceit éli. Hiszen Aziraphale-nek most végeznie kell vele a Menny nevében, egy felsőbb jó érdekében, Gabriel parancsára. Az arkangyal meg volt győződve róla, hogy ez Isten akarata, és ki ő, Aziraphale, hogy megkérdőjelezze Isten akaratát? A nagy, kifürkészhetetlen tervet? A felsőbb jót, és az ennek érdekében hozott áldozatokat? Ki ő, hogy megkérdőjelezzen bármit?

Senki. Senki sem volt, csak egy angyal a sok közül, aki épp azt a démont készült eltörölni a föld színéről, aki a legtöbbet jelentette neki mind a hatezer, halandókkal töltött évük alatt. Ráadásul azzal a fegyverrel, ami oltalmat volt hivatott nyújtani, embereknek, állatoknak, és bárkinek, aki rászorult. Azzal a karddal, ami védelemre szolgált, nem támadásra. Azzal, amit hiába szorított, szinte kicsúszott a kezéből, a lángok sistergése pedig gúnyosan, fenyegetőn töltötte be a teret.

"Nem tudod megtenni", visszhangzott Aziraphale fülében. "Nem tudod, hiszen..."

- Semmi baj, angyal - törte meg Crowley a csendet, mire az előtte lévő ismét összerezzent. Crowley, mint oly sokszor, most is angyalnak nevezte, ezúttal azonban volt valami keserű, fájóan szomorú a hangjában. - Semmi baj. Nem haragszom rád.

Aziraphale döbbenten bámult a démonra. Nem ilyen utolsó szavakra számított. A lángok még mindig vészjóslóan közel csaptak Crowley arcához, azokhoz a vörös tincsekhez, amik Aziraphale-t a Pokol tüzére kellett volna emlékeztessék, az el nem alvó, örök kárhozat lángjára. Az angyal azonban már rég nem ezt látta bennük. A nyár első bíbor rózsáit, a frissen virágzó, útszéli muskátlist, vagy a málna fanyar pirosát. A bor vörösét, a csókok karmazsin nyomát... amik bár sosem csattantak el, mégis forróbban égették a lelkét, mint a gehenna tüze.

"Nem haragszom rád." Miért nem? Aziraphale tekintete kétségbeesetten pásztázta a másikat, választ várva arra a kérdésre, amit fel sem tett. Miért nem? Hiszen elárulta. Megvolt az esélye rá, hogy elszökjön vele, és nem tette. Már rég az Alfa Centaurin lehetnének, távol a tetteik következményeitől, ha nem rettegett volna halálosan a ténytől, hogy ezzel ő is bukottá válhat. Ha megtagadja a Mennyet, nem angyal többé. Ha nem öli meg Crowleyt, nem angyal többé. Ha pedig megöli, akkor... soha többé nem lesz önmaga.