A múlt szorítása

1. fejezet

Feldobom a labdát, hogy eltudjam ütni. Olyan csönd lett hirtelen a csarnokban, hogy ha valaki kinyitna egy chipses zacskót az biztos vagyok benne, hogy dobhártya szakadást eredményezne. Meglendül a karom a labda irányába, minden szem rám szegeződik és akkor... Egy orbitálisan nagy kiabálás ébreszt fel álmomból.

-Ébresztőőőőő kislányom, hasadra süt a nap!- kiáltja anyám a földszintről.  Erre én csak elmormogok valami olyasmit, hogy "igen anya persze" ami kb így hangozhat: igenanpferfe. Anyám szeret minden reggel így kelteni engem, szinte már nem is csodálkozom. Ez csak akkor volt nagyon ciki, mikor egyszer általános iskolában itt aludt egy osztálytársam, és akkor is hasonló képen lettem ébresztve, szegény lány szerintem szívrohamot kapott. Ja és ha ez nem lenne elég, nem csak, hogy hangosan kelt fel minden reggel, még korán is. Szombat van, anyám mégis 6:00-kor már kiparancsol engem az ágyból. De hát ilyen egy röplabda edző lányának lenni. 

Miután nyugtáztam, hogy anyám nem változott semmit és makk egészséges a torka, és nincs berekedve, el indulok a fürdőszoba felé, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam a reggeli közös anya-lánya futás előtt.  Ahogy belenézek a tükörbe, mintha nem is én lennék. A konty amit minden lefekvés előtt megcsinálok ismételten egy nagy szénaboglyaként meredezik a fejem tetején, az arcomat párnacsíkok keresztezik, a karomról nem is beszélve. Ami pedig a legfontosabb, és az egyik legnagyobb főben járó bűn, az hogy a homlokom közepén lett egy éktelen nagy pattanásom. Nem mondhatom magam pattanásos bőrűnek, viszont mikor kijönnek rajtam nem igazán kímélnek, hogy úgy mondjam. Miután megmostam az arcom, és a kócos hajam egy elfogadható lófarokba fogtam, visszamegyek a szobámba, hogy felvegyem a szokásos futó cuccomat. Ahogy kinyitom a szekrényem, egy csomó serleg, kupa és érem fogad. Ezeket mind én nyertem, de az utolsó versenyemnek már lassan egy éve. Régen volt egy nagyon jó csapatom, sikeres voltam abban amit mindennél jobban imádtam.  Most pedig egy baleset következtében a jobb lábamra sánta vagyok, így a röplabdát is ott kellett hagynom. Legalább is anyám, így látta jónak. Gyógytornákra járok, és megpróbálok a lehető legtöbbet kihozni magamból. Anya annyira szeretné, hogy felépüljek és visszamehessek a csapatba, hogy ő lett a legfőbb személyi edzőm. Az életem mostanra a fájdalom csillapítók, gyógytornák, orvosi konzultációk körül forog. Mondhatni 360 fokos fordulatot vett az életem a baleset óta. 

Ja amúgy Szandra vagyok, de mindenki csak Szaszának hív. 18 éves vagyok, és most van az utolsó nyári szünetem az érettségim előtt. Rossz belegondolni, hogy a következő lesz az utolsó évem a gimiben. És ha ez nem lenne elég, iskolát is váltottam, anya jobb állást kapott egy sport egyesületnél Budapesten, így elköltöztünk , hogy ne kelljen neki hajnalban kelnie minden nap, és rohannia a  munkahelyére. Régen Sopronban laktunk, most már hivatalosan is Pestiek lettünk. 1 hete költöztünk be az új házba, nekem nagyon tetszik, sokkal jobb mint Sopronban lakni, ahova egy csomó emlék köt. Most forgathatod a szemed, hogy elmenekültem a problémáim elől, és sajnáltatom magam, hogy szegény Szasza, soha többé nem akarja látni a röplabdát egy vacak baleset miatt. Hidd el ha ilyen könnyű lenne, könyörögtem volna anyámnak, hogy maradjunk Sopronban. De valahogy megkönnyebbültem, hogy eljöttünk onnan, és új életet kezdhetek, egy új iskolában, egy új városban, messze a röplabdától, és a balesettől. Felmerül benned a kérdés, miért kerülöm azt a sportot amit a legjobban imádtam a világon. A válasz egyszerű. Miután megtörtént a baleset, és nem tudtam soha többé játszani a rossz lábam miatt, mindig arra emlékeztetett a játék, hogy mennyi mindent vett el tőlem a baleset okozta nyomorultságom. Arra emlékeztet, hogy mindenki csak sajnálna, ha meglátnának a pályán, egy olyan lányt aki a rossz lába miatt nem kerülhet előre védőnek, mert nem tud felugrani, vagy akár nem tudja lecsapni a feladott labdát. Pedig az volt a kedvencem, mikor feladták nekem, és én lecsaptam. A baleset után, elmentem még egy edzésre, de elhiheted, mennyire rossz érzés volt, hogy feladják neked a labdát, és te félsz felugrani a hálóhoz, hogy leüsd, mert mi van ha rosszul érkezel és a súlyod annyira megterheli a lábadat, hogy soha többé fel állni se tudsz. Hát ezért nem játszom soha többé, és ezért is könnyebbültem meg mikor anyu bejelentette, hogy költözünk. 

Most, hogy elmeséltem neked életemnek ezen részét, ideje lenne már tényleg felöltöznöm és lemenni anyuhoz mert már vár. Gyorsan felkapom a futó cuccom( kérdezheted magadban, hogy hogyan futsz ha fáj a lábad? a válasz egyszerű, anyu fut elől, én pedig utána kocogok és jóval többször állok meg mint egy egészséges ember) és lesietek a lépcsőn ahol majdnem felbukok Astorban, az én csodálatosan szép Doberman kan kutyámban. Mint aki meg se érezte, hogy éppen belerúgtam, lustálkodik is tovább. 

-Jó reggelt neked is Astor!- köszöntöm őt, majd megsimogatom a füle tövét mert tudom, hogy azt imádja. Mint aki tudja, hogy az futott át az agyamon, hogy reggelit kéne neki adnom, se perc alatt fel is kel és rohan a táljához, ahol vágyakozó tekintettel néz rám, mint egy kölyök kutya.

-Oké, oké értettem a célzást főnök.-nevetem el magam, és kiveszek a kamrából egy kutya konzervet, felbontom és a táljába borítom. Miután megetettem a kutyát, bemegyek anyuhoz a konyhába aki már javában a reggelin ügyködik.

-Jó reggelt anyu!

-Jó reggelt kincsem. Hogy vagy ma reggel? 

-Csodásan, éjjel csak kétszer keltem fel, hogy bevegyek egy fájdalom csillapítót.- mondom neki egy szarkasztikus mosoly közben.

-Kérlek ne tegyél úgy mintha én lennék a hibás. Jut eszembe, a doktornő hívott, hogy be kéne majd mennünk kontrollra a kórházba. 

-Miért?- kérdezem ezt egy falat müzli közben.

- Nem tudom, nem mondta meg az okát, de szerintem biztos jó hír lehet, mert nem volt olyan a hangja, mint aki egy rossz hírt szeretne velünk közölni.

-Minden orvosnak semleges a hangja anyu, hogy ne keltsenek pánikot. Lehet azt akarja majd mondani, hogy le kell vágni a lábam, csak ezt vigyorogva.-poénkodok vele.

-Jézusom, ilyet ne is mondj nekem, inkább fejezd be a reggelid, hogy minél előbb elmehessünk futni. 

-Mármint úgy érted te futsz én meg utánad vergődök?

Erre a kijelentésemre, anyu vigyorogva meglegyinti a fejemet, miközben elhalad mögöttem, be a a fürdőbe. 

Miután végeztem a reggelivel, és elmosogattam a tálat amiből ettem, szólok anyunak, hogy felőlem indulhatunk. 

-Mindjárt jövök, csak felveszem még a surranómat aztán mehetünk!- kiabál ki a szobájából.

-Kinn megvárlak anyu!- kiabálok vissza, és már nyitom is ki az ajtót Astornak, mert ilyenkor szoktuk őt is kivinni. 

Addig is amíg anyut várom odakinn, leülök a lépcsőre és nézegetem az előttem elterülő szép környékünket. Nagyon szeretek itt lakni, amúgy a kertvárosban lakunk, szerintem sokkal jobb, mintha a belvárosban laknánk.

-Szia.-egy hang zökkent ki a mélázásomból. Felnézek és a hang gazdáját keresem. Mikor megakad a szemem a szomszéd fiún a kerítés túl oldalán. Egy hete költöztünk ide és én még csak most látom először itt a szomszédék fiát. Lehet, hogy már nem lakik itt?  Pár percig még bámulom őt, a gondolataimba mélyedve, hogy vajon hol volt idáig, mikor eszembe jut, hogy köszönt és, hogy illik vissza köszönni.