Come to Papa (+18)

I.

Zakatoló vonatok. Minden egyes koccanás, ahogy a síneken végighúzódik a fém, ahogy csikorog a fék.. kizökkenti az embert a mindennapos rohanásból, úgy érezhetjük, mintha nem is ezen a világon lennénk, mintha valahol teljesen máshol kalandoznánk. Elhagyhatjuk a testünket és teljes transzban ülhetünk a kocsik mellett, hallgatva ahogy haladnak. Sietnek, hiszen mindig ott lebeg előttük a cél amit el kell érniük, hiszen várnak rájuk. De mi történik azokkal, akiket nem vár senki?

Okosak voltunk. Okosabbak, mint a többiek és ezt utálta bennünk mindenki. Tudták, hogy túl gyengék ahhoz, hogy leigázhassanak egy olyan kompakt és összetett rendszert mint amivel mi rendelkeztünk. Hiszen mindenünk megvolt, nem igaz? Hackerek, fegyveresek, beépített ügynökök, köztük még az igazságszolgáltatás emberei is. Mi más kellett volna?
De túl nagy volt a rivaldafény és elvette az eszünket, egy idő után már a tekintetünk nem szűrte ki úgy a rosszat, mint régebben. Hirtelen már csak a pénzt láttuk, nem pedig a mögötte álló munkát, már csak a markolatokat cserélgettük, nem pedig a töltényt és ez lett a vesztünk.

Ha tudhatnám mit rontottunk el pontosan, ha tudhatnám, hogy előzhettük volna meg ezt az egészet, mindent megtennék annak érdekében, hogy visszaállítsak mindent és ugyanúgy működhessen az üzlet mint azelőtt. De már nem lehetséges.

És most itt ülünk, pár reményvesztett csalódott bűnöző, megbilincselt kezekkel és hallgatjuk ahogy a bírónő már a huszadik tényt olvassa fel, miért is kéne életfogytiglani börtönbüntetést kapnia mindannyiunknak egyaránt. Őszinte leszek, sosem fogok tudni vitába szállni. Nem érdemlünk mást.

Ott ül ő és látom rajta, hogy megbánta, hogy valaha is megismert. Tudom, már jól tudom, hogy a legnagyobb hiba vagyok az életében és ha tudna letagadná, hogy valaha is volt közünk egymáshoz.. de azért jó lenne tudni, hogy ő is ugyanígy gondolja-e, vagy csak beképzelek mindent.

Az egész életünk ott hevert a kukában, nem kellett hozzá semmi, csak pár szó ,csak pár kép, csak pár közösségi média és már oda is volt minden amit felépítettünk hosszú évtizedek alatt. Én pedig ott ültem huszonnyolc évesen és arra vártam, hogy végre elvigyenek a rácsok közé és soha többé ne kelljen végignéznem azokat a tekinteteket amiket felém küldtek az emberek. A gyűlölet, a megvetés, a lenéző szemrebbenések, szívem szerint törtem zúztam volna, de minek? Felesleges erőfeszítés. Innen úgysem szabadulok.

Elrontottuk, butaság lenne tagadni. De már nem tudtunk mit tenni. Ha akkor és ott nem néztem volna az ő szemeibe, aki most olyan csalódottan nézett vissza rám, tudtam volna, mit kell csinálnom, megmaradt volna a józan eszem és még mindig boldogan élnék a vagyonos családommal a luxusvillák nappalijába állított bőrkanapén üldögélve, egy pohár martinivel a kandalló előtt. De ott volt akkor és ott és a tekintete elvette az eszemet.. ő lett a vesztem, de nem abban az idézőjeles nyálas értelemben. Az egész életem tönkretettem miatta. És tudod mi volt a legnagyobb vicc? Hogy sosem cseréltem volna el semmire, még így sem. Mert miatta megérte minden. 

Mert miatta megérte minden...