Az idő végéig ✔

37.Fejezet

Másnap mindenki elindult az útjára. Sebastian végül Suleennal és Nickkel tartott, Jennifer pedig Adammel és Janevel. Elbúcsúztunk egymástól. A repülőgépünk Brazilíába hamar meg is érkezett. Már azzal se fáradoztunk, hogy autót béreljünk. Inkább futva közlekedtünk az őserdő takarásában. Ez egy sokkal fárasztóbb módszer, de egyszerűbbnek. Enyhén kifulladva érkeztünk ahhoz az elhagyatott rom városhoz, ahol még Luciaval találkoztunk.
-És most? - kérdezte Robert széttárt karokkal.
-Várunk - válaszoltam.
-Nézzünk körül - indultam az egyik épület felé. Talán régen benzinkút lehetett. A box és egy fém tető, ami a benzinkutakra jellemző felépítése volt, ám a kutakból csak a betonban lévő fém négyzet és csavarok maradtak meg. Az automata üvegajtó se működött, de be volt törve. Nyilván amióta ebben a faluban nem él senki, azóta kifosztották.
-Zoé! - kiáltotta Robert, mire kisprinteltemaz ajtón. Az egyik olyan ház mellet állt, aminek a teteje le volt bontva, a falak is omladoztak. Mellette egy alak állt, aki nagyon nagyon ismerősnek tűnt, de nem tudtam kivenni az arcát, mert még a hold se világította meg, annyira a falhoz simult. Ahogy meglátott, lassan előjött, így végre a gyér fényben ki tudtam venni Oriol vonásait. Először nagyon komolyan nézett rám, de aztán félmosolyra húzta a száját.
-Szia Zoé!
Nem azon az úton mentünk, mint legutóbb Pedroval. Sőt... Oriol nagyon óvatosnak bizonyult, amit nem igazán tudtam hova rakni. Kérdezgettük arról, hogy történt-e bármi is az alatt a nagyon rövid idő alatt, amíg elvoltunk. Halkan válaszolt rá. Ő is kérdezte, hogy velünk mi történt, de ezt éppen amikor egy fa mögül pillantott ki, hogy felderítse a terepet. Lassan, hangtalanul és figyelmesen vágtunk át az erdőn. Így az eleve hosszú út még hosszabbra nyúlt.
-Mi ez az egész Oriol? - kérdeztem végül, mikor már eléggé elegem volt a settenkedésből.
-Miről beszélsz? - tettette az ártatlant.
-Ne nézz hülyének. Miért megyünk ilyen óvatosan? - faggattam. Felsóhajtott.
-A környéken láttunk olyan vámpírokat, akik ellenetek vannak. Annak a Samnek dolgoznak vagy kinek és Luciat keresik. Nem voltak nagyon közel hozzá, de annyira igen, hogy veszélyes legyen számunkra - magyarázta. Elöntött a bűntudat. Ez miattunk történt. Ha mi nem jövünk Luciaért, akkor Sam békén hagyja ezeket az ártatlan nomád vámpírokat. Bár arról lövésem sincs, hogy mégis honnan tudták, hogy itt van a föld mestere. A fő probléma azonban az, hogy van tippjük arról, hogy Lucia hol lehet.
-Mikor láttátok őket? - érdeklődött Robert.
-Pár napja. Az egyik társam kihallgatta őket. Ezzel erősítettük meg, hogy Luciat keresik - mesélte.
-Lucia? - faggattam a lányról.
-Biztonságban van. A barlangban gyakorol. Minden nap! - válaszolta.
-Elég ügyesnek tűnik már - fűzte még hozzá.
-Alapból is ügyes volt - mosolygtam. Eközben odaértünk a barlanghoz. Annak ellenére, hogy csak pár napja voltunk itt, szinte minden megváltozott. Sehol se voltak a díszek, a sátrak, de még a tábortűz helye is eltűnt. Teljesen bevonultak a barlangba a brazil vámpírok.
-Rendben, itt már tiszta a levegő - közölte Oriol. A dzsungel takarásában még a biztonság kedvéért körbe pillantott, aztán besuhantunk a barlangba.
A főteremig meg sem álltunk. Ott pedig a megszokott sürgés forgás helyett most csak a vérrel foglalkozó vámpírok voltak. Mindenki más a földön ülve beszélgetett de... mintha kevesebben lettek volna.
-Oriol... - szóltam, miközben a hangom egy kicsit megremegett és erősebben szorítottam Robert kezét. A férfi kérdőn felém fordult.
-Kevesebben vagytok? - kérdeztem félve a választól. Oriol a többiekre nézett.
-Ja nem. Nyugalom! Semmi baj! Csak mivel hosszabb távra költöztünk be a barlangba, ezért kialakítottunk szobákat, hogy azért maradjon személyes tér. Gondolom ott vannak a többiek - hadarta el gyorsan, hogy minél hamarabb megnyugtasson. Láttam rajta, hogy hálás, amiért ennyire törődöm velük, de ez még csak kérdés sem volt. Ezek itt ártatlan, jó vámpírok, akik nem érdemlik meg, hogy miattam bajba sodródjanak. Éppen elég, hogy a számomra legfontosabbak kockáztatják az életüket értem. Azoknak, akiknek semmi közük hozzám, azoknak ne legyen problémája miattam.
Ekkor vettek észre minket a brazil vámpírok. Boldogan pattantak fel ismerős arcok, hogy üdvözöljenek minket és örültem neki, hogy a legtöbbjük nevére emlékeztem.
-Üdv újra itt! - köszöntött minket Pedro is.
Aztán továbbhaladtunk egészen addig a folyosóig, ami abba a terembe vezetett. ahol legutóbb Luciával gyakoroltunk. Már a járat elején hallottuk a kövek ütközését, és puffanásokat.
-Egy pillanat - állított meg minket Oriol, mielőtt még bemehettünk volna. Vámpírsebességgel elsuhant mellőlünk és egy zacskó vérrel termett mellénk újra.
-Még nem evett ma - magyarázta a gondoskodását egy vállvonás kiséretében. Így már bemehettünk a föld mesterehéz, akire elég nagy figyelem irányult... különösen Oriol részéről.
Lucia éppen akkor a lábfején egyensúlyozott egy fém üdítős dobozt, amit egy laza, de gyors mozdulattal felrúgott a levegőbe. A másodperc tört része alatt pördült egyet a lendülettől, és ahogy támadó állásban megállt, egy kőgolyóval szétlőtte a dobozt a levegőben. Már épp nyúlt volna a következőért, amikor észrevett minket a barlang bejáratában.
-Ó... Sziasztok! - vakarta meg enyhén zavartan a tarkóját.
-Ez hihetetlen volt! - dícsérte meg egyből Robert és közelebb lépett hozzá, hogy megölelje üdvözlés gyanánt. Mikor elváltak Lucia kicsit félve nézett rám. Én viszont csak mosolyogva megragadtam a vállát és magamhoz húztam. Oriol nem túlzott, mikor azt mondta, hogy naponta gyakorol. Látszott rajta. Nem is kellett mondanom a lánynak, hogy mennyire büszke vagyok rá. Tudta ő, hogy mit gondolok.
-Már egy ideje nem ettél. Gondoltam jól jön - nyújtotta neki a zacskót Oriol.
-Hú... igazad van. Most, hogy mondod farkas éhes vagyok - nevetett a lány és háláson elvette a vért.
-Megyek is vissza. Segítek a többieknek - biccentett Oriol a kijárat felé, mire bólintottunk. Miután a férfi elhagyta a termet, Lucia elárasztott minket kérdésivel. Pár napja voltunk itt utoljára, de tényleg annyi minden történt, hogy érdemes volt elmesélnünk. Nickék csapdába esésétől, a fekete ismeretlenségen keresztül, egészen az Oriollal való találkozásig mindent elmondtunk.
-Te jó ég - döbbent le Lucia. Nem úgy tűnt, mintha megijedt volna. Sőt!
-Segítenem kell nektek! - mondta hevesen. Eddig nem említettük neki. Nagyon örültem, hogy magától ajánlotta fel. Ezzel magam mellett tudhattam egy új barátot. Hálás voltam érte. Annyira nem akartam megkérni rá, hisz még olyan fiatal. Még most se gondolom jó ötletnek a dolgot, de ha igaz a legenda, hogy a mesterek együtt sebezhetetlenek, akkor nem szabad, hogy bajunk essen.
-Igen! És biztos a többiek is belemennének! - lelkesedett tovább.
-Nem! Azt nem hagyhatom! - tiltakoztam egyből. Robert megfogta a csuklómat, így kérdőn felé fordultam.
-Sokkal nagyobb esélyünk lenne, ha őket is bevonnánk - tanácsolta. Nem teljesen voltam benne biztos, hogy jól értem amit mond.
-Nem hagyhatom, hogy még ők is bajba sodorják magukat! Az...
-Tudom mi - szakított félbe mielőtt még kimondhattam volna az Óment.
-Titeket se szabadna belerángatnom - motyogta. A fiú még mindig a csuklómat fogta, de most közelebb húzott magához, így a derekamra rakta a kezét.
-Nem rángattál bele. Mi másztunk bele - válaszolta.
-És akkor is meg foglak védeni ha az életem múlik rajta. Mert nélküled semmi értelme nem lenne - mondta a szemembe, majd egy lágy csókot nyomott az ajkamra.
-Te is tudod, hogy ha a Brazil vámpírok is beszállnának, akkor sokkal több esélyünk lenne - győzködött. Sajnos tudtam. De még mindig nem tudtam megbékélni a gondolattal. Mondjuk még az se volt biztos, hogy tényleg kockáztatnák-e az életüket. Mikor Robert elengedett, Lucia még mindig fel-alá járkálva gondolkodott, teljesen kizárva minket.
-Lucia! - szóltam, mire rám emelte barna tekintetét.
-Szerinted tényleg beszállnátok? - érdeklődtem. Már épp válaszra nyitotta volna a száját, amikor egy hatalmas rengés rázta meg a barlangrendszert, kintről pedig hatalmas zsongás hallatszott. Mindhárman egymásra néztünk és egyszerre suhantunk ki a főterembe, ahol egy kisebb darab hiányzott a plafonból, illetve egy hatalmas kőszikla szétzúzta az asztalt, amin a vértasakok voltak.
-Mi történt? - kédeztem Oriolt, aki idegesen osztogatta a parancsokat. Roberttel és Luciaval vártuk a választ.
-Megtámadtak minket. Annak az idiótakSamnek vagy ki a bánatnak az emberei megtalálták a bejáratot - sziszegte, miközben beljebb terelte a vámpírokat egy mélyebb vájatba. Roberttel összenéztünk és egyszerre rohantunk a barlang bejáratához, ahol két alak állt. Egy csomó nagyobbnál nagyobb kő, sőt még gránát is volt náluk! Gondolom Sam úgy gondolta, hogy egy nomád népet így simán le lehet győzni.
Ahogy a két vámpír meglátott minket, gúnyos mosolyra húzódott a szájuk.
-Na ez egyre csak jobb! Ha őket kinyírjuk, a főnök úgy meg fog minket jutalmazni, hogy soha többé nem kell csinálnunk semmit - nevetett az egyik, akinek barna haja volt. Mielőtt még észbe kapott volna egy villámot csaptam belé. Megrázkódott és térdre rogyott. A teste füstölgött, de felkelt, immáron elég dühöd fejjel.
-Na jó! Fejezzük be ezt a hülyeséget! - mondta ingerülten, majd egy gyors mozdulattal mellettem termett és hátraszorította a karomat. Robert letépte rólam és a szikla oldalához vágta. Mikor a másik vámpír vetette magát Robra a fiú lerázta magáról én pedig egy föld tömbbel alulról állon találtam. Robert a sziklánál lévőhöz rohant, aki kezdett feltápászkodni, és mielőtt még a fiú bevihetett volna neki egy ütést, gyomorszájon vágta. Ökölpárbajba keveredtek. Éppen segíteni akartam, amikor az előbb oszloppal eltalát szőke elgáncsolt. Válaszként lángokat szórtam felé, ami meg is égette a vállát és a hátát, ezért kénytelen volt ordítva visszavonulni. Egy pillantást vetettem Robertre. Ő pont abban a pillanatban a jobb ölkét egy jég kesztyűvé alakította melyből tüskék álltak ki, és úgy vágta állon ellenfelét, aki megint összesett. Ekkor a fiú rám pillantott.
Fel se kellett néznem, hallottam, ahogy ellenfelem éppen le akar rám súlytani, ezért hátrafordultam és állon rúgtam. Ahogy megtántorodott, Robert neki is lekevert egyet a jég kesztyűjével, de biztosak voltunk benne, hogy ő nem csak elájult. A másikhoz mentünk, aki éppen próbált felállni. Robert felemelte és a falhoz nyomta. A tag több helyen erősen vérzett.
-Adunk egy utolsó esélyt, hogy visszavonulj - mondtam neki. A csávó lefejelte Robertet, aki az orrához kapott egy pillanatra, de megőrizte hidegvérét. Felnéztem az égre. Nemsokára jött fel a nap. Aztán megnéztem a fickó kezét. Persze, hogy volt rajta gyűrű. Biztos voltam benne, hogy Sam tudott a varázslatról. Levettem az ékszert és a tehetetlen vámpír szeme elé raktam.
-Ha ez nincs nálad. Nehezen fogod túlélni - mondtam. Látszott rajta, hogy megrémült, de a szemén kívűl semmi más nem utalt erre. Zsebre vágtam a gyűrűt és elfordultam a tagtól. Robert az egyik fának hajította az ellenséget. A fa hangos reccsenéssel eltört, de már nem foglalkoztunk a vámpírral. Ha így túléli, akkor meg is érdemli, hogy éljen.
A másik vámpír holttestét felvittük a hegy szirtjére és körberaktuk levelekkel. Ha feljön a nap, porrá fog válni. Ez egy méltó búcsú lesz tőle. Még egy pillanatig összeölelkezve néztünk le a szírtről a tájra, de nem mondtunk semmit. Ezután visszaindultunk a barlangba. Mindketten koszosak, véresek és kimerültek voltunk. Ahogy a főterembe értünk a brazil vámpírok egy pillanatig döbbenten bámultak ránk, aztán üdvrivalgásban törtek ki. Egy boldog mosolyt mi is megengedtünk, de tényleg pokolian elfáradtunk. Ezt volt aki észre is vette, mert Oriol Lucia és Pedro siettek hozzánk, átkaroltak és elkísértek minket egy újjonan vájt szobába, amiről Oriol beszélt.
-Megmentettetek minket - mondta Oriol kissé hitetlenkedve, de inkább hálásan.
-Úgy tűnik - sóhajtottam fáradtan.
-Köszönjük! - húzta félmosolyra a száját. Ahogy beértünk a szobába a férfi azonnal elment vérért, de Pedro és Lucia velünk maradtak. Ők is hálálkodtak, de mi Roberttel csak kifulladva ültünk egymás mellett. Én a vállára hajtottam a fejemet, ő pedig összekulcsolta a kezünket. Lucia elkezdte mesélni, hogy mi történt velünk, és hogy segítségre van szükségünk.
-Ne! Nem kell - próbáltam megállítani, de olyan gyenge voltam, hogy még én se vettem magamat komolyan.
Közben persze Oriol is visszatért és hallgatta Lucia beszámolóját. Mire a lány befejezte a történetet, mi már a vért is megittuk, ezért egy fokkal jobban éreztük magunkat, de még mindig sajogtak a fokozatosan gyógyuló sebek.
-Úgyhogy segítenünk kell nekik! - ismételte Lucia. Pedro és Oriol a gondolataikba merültek.
-Ezért jöttetek? - kérdezte Oriol kicsit ellenségesen, de szinte biztos voltam benne, hogy visszafogja magát. Megráztam a fejem.
-Luciaért. Ha az összes mester összeáll, legyőzhetetlenekké válnak. De Luciat se visszük el, ha nem akar jönni - magyaráztam.
-Ugyanazt akarjátok, mint ennek a Samnek az emberei! - vádolt meg Oriol.
-Nem! Választhat! A segítségéért jöttünk, az ő döntése, hogy akar-e segíteni vagy nem! - válaszoltam.
-Ja és akkor az egész tábort veszélybe kell sodornod azzal, hogy el akarsz minket vinni megvívni a ti csatátokat! Samet is ti hoztátok a fejünkre! - háborodott fel.
-Oriol! Elég! - szakította félbe Lucia.
-Az én ötletem volt, hogy segítsünk! - fűzte hozzá.
-És ennyivel tartozunk nekik a ma történtek után - tanakodott Pedro.
-De ezek a vámpírok azt se tudják, hogyan kell harcolni - vitatkozott Oriol.
-De tudják, csak te soha nem engeded, hogy megvédjék magukat! Olyan féltve őrzöl mindenkit! - vágott vissza Pedro.
-Mert fontosak nekem! - kontrázott Oriol.
-Szerinted nekem nem? Én tudom mire képesek! Valamennyiükre én találtam rá! - mondta Pedro idegesen. Oriol erre nem válaszolt. Pedro felsóhajtott.
-Kérlek, bízz bennem, a vámpírjainkban és bennük - mutatott ránk. Oriol a tekintetével végigmért minket. Szerintem átgondolta a dolgot és rájött, hogy segítettünk nekik. Most pedig nekünk van szükségünk segítségre. De nem is kicsire...
A férfi sóhajtott.
-Rendben. Bízom bennetek - adta be a derekát. Roberttel összenéztünk és tudtam, hogy mindkettőnk válláról egy kisebb teher szállt le. Lucia visszafogta a mosolygását és Pedro is elégedetten pillantott Oriolra. Komolyan mondom, hogy nem láttam még ennél boldogabb csapatot, akik annak örülnek, hogy csatába mennek.
-De ha a többiek nem szavazzák meg, akkor nem megyünk! - szögezte le Oriol még enyhén ingerülten.
-Ez természetes - bólintottam. Ettől látszólag megnyugodott. Fel is álltunk és Pedro vezetésével visszatértünk a többiekhez. Lucia, Oriol és Pedro egymás mellé állva jelezték, hogy szeretnének mondani valamit. Mi mögülük figyeltük az eseményeket a falnak támaszkodva. A zsibongás hamar abbamaradt, ahogy a vámpírok felfigyeltek vezetőikre. Azért Pedro egy kicsit csitítgatta is őket.
-Figyeljetek! Zoénak és Robertnak segítségre van szükségük! - kezdte a pocakos.
-Ez ellen Sam nevű fickó ellen kell megvívniuk, akiknek az emberei Luciat is el akarták vinni! - folytatta Oriol.
-És egy 60-100 fős sereggel fenyegetik őket. Ha mi beszállnánk, egyenlőek lennének az esélyeik - magyarázta Lucia.
-Úgyhogy a csatlakozásunkról szavazást indítunk - mondta Oriol.
-Bármi kérdés? - tudakolta Pedro. Egy kéz lendült a magasba.
-Meséljétek el, m történt veletek! - nézett ránk egy fiú. Roberttel összenéztünk.
-A két vámpír, akiket Sam küldött Luciaért, terrorban tartottak titeket. Elüldöztük őket - magyarázta meg Rob leegyszerűsítve a a történteket. Morajlás hullámzott végig. Még egy kéz emelkedett a magasba.
-Hogy lennénk ugyanannyian egy 100 fős hadsereg ellen? -
-Összesen körülbelül 50-en lennénk, ami tény, hogy a fele, de két barátunk már keresik a levegő mesterét. Ha pedig így mind az öt mester összekapcsolódik, akkor az erőviszonyok minimum egálban lesznek - magyaráztam. Megint egy rövidebb morajlás. Vártunk egy kicsit, hátha lesz újabb kérdés, de nem tette fel végül senki a kezét.
-Akkor szavazzunk! -
23 "csatlakozunk" szavazat és 7 "nem csatlakozunk". Kicsit megdöbbentett az eredmény. Azt tudtam, hogy én mennyire megkedveltem ezeket a vámpírokat, de egészen elképesztett és nagyon jól esett, hogy számíthatok rájuk. Többségében. Persze azokat is 100%-ig megértettem, akik nemmel szavaztak. Viszont engem akkor is a többség érdekelt (mint mindenkit), akik viszont kiálltak mellettünk.
-Ezek szerint segítünk! - jelentette ki Lucia elrejtve a mosolyát, miután megszámolta a szavazatokat. Oriol arca kifejezéstelen maradt, ahogy továbbra is a földet bámulta, hátát a barlang falának vetve. Pedro felállt Lucia mellől.
-Akkor hirdessük is ki! Már így is annyira várják - tanácsolta és a brazil vámpírok elé állt, akik amint meglátták várakozó pillantását, azonnal elcsöndesedtek. Pedro egy pillanatig még fokozta a feszültséget, mintha valami ünnepélyes dolgot hirdetne ki, amit nem teljesen értettem.
-Segítünk Robertnek és Zoénak - mondta végül. Hallottam néhány örömkiáltást és láttam jó pár helyeslő pillantást. Azokat, akik nemmel szavaztak, nem tudtam kiszűrni. Ezután megterveztük, hogy hogyan, hova és mikor indulunk. Beszéltem Adammel. Azt mondta, hogy ők jól vannak. Jane és Jennifer nagyon frusztrált és ideges, úgyhogy Adam próbálja őket nyugtatni. Utána rávettem magam, hogy felhívjam Nicket. Nem vette fel. Egyből a legrosszabbra gondoltam, de mielőtt még teljesen pánikba estem volna, úgy döntöttem megkérdezem Adamtől.
Zoé: Nickékkel beszéltél? Nekem nem veszi fel
Adam: Igen. Pár órája. Azt mondta valami erdőbe kell menniük. Gondolom ott nincs térerő...
Zoé: Ajánlom, hogy igazad legyen! Ha megtudsz róluk valamit, írj!
Adam: Mindenképp!
Újból öten tanácskoztunk. Ezúttal arról, hogy hogyan repüljünk Kanadába, hogyan fogjuk megoldani a szállást és az ételt. És ehhez hasonlók. Nos... mindenképp nehéz esetnek tűnt ez több, mint 30 vámpír esetében.
Végül alapjáraton arra jutottunk, hogy a tengerparti házamban, elférünk nagyjából 8-an 9-en. Ami nagyon kevés. Adam azt mondta, hogy nála elférnek még 10-en. Suleen is be tud fogadni még 7-et. És mint kiderült, Sebastiannak is van egy háza Kanadában, ahova még 10-15 vámpír befér. Így már indultunk is a géppel, ahol elosztottuk, hogy ki hol lesz. Adam és Jane vártak minket a reptéren. Bár az én házam volt a legkisebb, mégis úgy döntöttünk, hogy ott lesz a "főhadiszállás". Oriol és Lucia nálunk maradt, Pedro viszont Suleen házában lett elszállásolva.
Mikor leszállt az éj, a vámpírok kimehettek, de szigorúan megmondtuk nekik, hogy ne keltsenek nagy feltűnést. Ezek után Pedro, Oriol, Lucia, Adam, Jane, Robert, Jennifer és én megbeszélést tartottunk.
-Tudunk valamit Nickről és Suleenról? - érdeklődött Robert.
-Csak annyit, hogy holnap után haza kell jönniük és Nick írt, hogy jól vannak, csak elfoglaltak - mesélte Adam.
-Rendben. És Sam? - kérdeztem.
-A serege 75 főnél tart és ebben nincsenek benne a saját emberei. Összesen olyan 100-110-re saccoljuk a teljes létszámot - magyarázta Jane.
-És azt mondjátok, hogy ha a barátaitok megtalálják az utolsó mestert, akkor egyenlőek az esélyeink? - várt megerősítést Oriol. Látszott rajta, hogy visszafogja magát. Nem tetszettek neki a számok.
-Igen - bólintottam és egy pillanatra farkasszemet néztünk egymással.
-Akkor imádkozzunk! - sóhajtotta végül.