Sodorjon ... - Első történet

Sodorjon az ár - Részlet

Sziasztok!

Már íródik a következő rész, amiből máris olvashattok is egy kis részletet. A fejezet immáron újra Dani szemszögéből lesz olvasható.
Annyit elárulnék belőle, hogy Dani ebben a részben, terv megváltoztatásra készteti Alex-et... azonban akaratlanul is váratlan, nem akart csavarral együtt...

Nem tudom, hogy mikorra lesz meg a teljes fejezet, de sietek vele, ahogy tudok. ;)

Dora Sullivan

*Lefele lépkedve a lépcsőn hallom, hogy Mia is fenn van már, ő az egyedüli hármunk közül, aki csörömpölés közepette készíti fel a kávét. Mielőtt köszönnék és csatlakoznék is hozzá a törölközőt a mosókonyhába viszem, ahol bele is helyezem a mosógépbe és el is indítom a mosást, amikor feltűnik, hogy már van annyi benne, hogy ki lehessen mosni. Amint ezzel megvagyok, indulok is vissza a konyha felé, viszont ahogyan közeledem, meghallom Alex hangját, amely által, önkéntelenül is megtorpanásra készülök.

- Délután vissza kell mennem New York-ba, Mia! – mondja, és a szívem fájón szorul össze, újra..

Tehát ennyi volt! Valóban csak egy éjszakára kellettem neki! – hüledezek magamban! – Hogy lehettem ennyire ostoba?! Most persze azért húzza el a csíkot, hogy ne érezze magát kényelmetlenül miattam, vagy, hogy mert nem akarja még az esélyét se látni annak, hogy netalán tán, ráakaszkodnék vagy valami.

De még is miért fáj akkor ez a gondolat? – teszem fel a kérdést magamban. – Miért érzem úgy, hogy a szívem összetörni készül, hallván azt, hogy ő visszamegy New York-ba?

Annyira fájt a gondolat és maga az, amit mondott, hogy észre se vettem, hogy Mia helyett én reagálok a kijelentésére, csak éppen egészen máshogy.

Ajkaimat egy hangos kiáltás hagyja el tiltakozás, dühös és fájdalomszerűen, melynek kíséretében gyorsan kirohanok a házból és futásnak eredek, nem törődve az utánam kiáltásoknak, sem pedig azzal, hogy mezítláb vagyok, és sem pedig azzal, hogy a hajam vizesen csapkodja a hátamat.

Már majdnem a part széléhez érek, amikor hirtelen két erős férfikar ragad meg hátul, nem eresztve még a kiszabadulásomra tett próbálkozásaim közepette se.

- Eressz el! – követelem, igyekezvén visszafojtani a könnyeimet.

- Nem! – jön a válasza. – Mondd mi ütött beléd? Miért rohantál el? – kérdezi, maga felé fordítva.

- Eressz! – ismétlem újra, lehunyva, tartva a szemeimet és újra megpróbálkozom a szabadulással.

De nem enged el. Az egyik kezével eleresztve az enyémet, csúsztatja az állam alá, maga felé emelve és késztetve arra, hogy ránézzek.

- Dani – kérlel a nevemet lehelve. – Nézz rám, és mondd el, hogy mi történt!

- Nem mindegy az? – kérdezem haragosan a szemeibe nézve. Hangom éle meglepetést és értetlenkedést tükröz vissza, amellyel nem áll módomban foglalkozni. – Mit törődsz te azzal, hogy mi történt, vagy mi nem? Csak eressz el és...

- Nem! – szakít félbe. – Tudni akarom, hogy mi ütött beléd.

- Miért? Miért akarod azt tudni? – kérdem gúnyosan. – Úgy is elmész, akkor meg mit számít?

- Dani – leheli ismét a nevemet, és megrázza a fejét, majd a másik tenyerét is felcsúsztatva az oldalamon, immáron két kezével fogja közé az arcomat. – Nem azért megyek el, ami az éjszaka történt, és nem is miattad.

Szeretném ezt elhinni neki, de nem tudom. Annyira képtelenségnek hangzik, hogy csak a hülye venné be ezt. Még nálam is hülyébb személy.

- Na persze! – nevetek fel kényszeredetten. – Annyira ostoba vagyok! Tudnom kellett volna, hogy...

- Az igazat mondom – szakít ismét félbe. – Ha lehetne, maradnék és újra és újra elcsábítanálak – simít végig az ajkaimon az egyik hüvelykujjával. – Ne hidd, hogy csak egy éjszakára akartalak, mert ez nem volna igaz!

- Akkor miért? Miért tűntél el mellőlem reggelre? És miért nem említetted korábban, hogy visszamész? – árasztom el a kérdéseimmel, éreztetvén vele azt, hogy továbbra sem tudom bevenni a meséjét...*