Részeg őszi chanson

A cigarettatekerés fortélyai

             A műveim előtt álltam a festékcseppekkel tarkított citromsárga pólómban és a rövidnadrágomban, ami annyit se fedett combjaimból, hogy azok ne lehessenek teljes egészükben festékesek. Nem érdekelt a külsőm, amikor festéket és vásznat ragadtam magamhoz. Habár, az élet se érdekelt annyira, hogy bármit a szabályoknak megfelelően tegyek és elmondhassam magamról, hogy ostoba, középszerű emberek keresik társaságomat, hogy utána fennhéjázva barátnak nevezzenek. Nem tartottam senkit se eléggé hozzám valónak, hiszen kiskorom óta, egy szabad léleknek neveltek. Képtelen voltam a szabályokkal béklyózott társaságokban olyanokat találni, akik hajlandóak lettek volna kilépni a kicsinyes komfortzónájukból és mellém állva élvezni az élet egyértelmű ajándékait. Hedonistának neveztek, őrültnek, ribancnak, bűnözőnek, majd sorral kreatívabb s kreatívabb jelzőkkel illettek ismeretségem tagjai. Tulajdonképpen, milyen meglepő az, hogy az emberek sehol máshol nem használják a képzelőerejüket, de ha valakit a csontjáig kell szidni, valahonnan képesek előhúzni kénsavas szavaikat, hogy rázúdíthassák az a napi aktuális áldozatukra. Nem kívántam ilyennek lenni, mégis ugyanazokkal a savakkal szégyenítek meg egy teljes generációt az összes tagjával együtt. Bár ha elég nagyszájú, alkoholtól mámoros pillanatomba tör rám a filozofálhatnék, egy teljes társadalmat, már-már a világnak létezését veszem számra és szidom Istenektől a szegényekig. Képzőművészként és újságíróként ismert a nevem, sokan gyűlölnek és egyenesen arányosan, annyi ember is szeret. A gyűlölködők a pokol bugyraiban látnának, mert rezzenéstelenül mondok kritikát a világ bajairól, amit ők nem óhajtanak tudomásul venni. A követőim néha istenségnek néznek, párszor csak egyszeri szórakoztató bohócnak, aki elhiteti a bevállalóságát, miközben szerelmes, szenvedélyes szeretőnek titulálnak pajzán gondolataikban. Mindig megnevetettnek. Első kiállításom során sok fiatal és kevésbé fiatal hölgy jött el, kicsit se rejtve véka alá, hogy magasról tettek a műveimre, ők jobban érdeklődtek a művész felé. Az ott lévők fele messziről imádott, szemérmesen sütötték le szemüket, amikor pár mondat erejéig véleményüket kerestem. Nem mondtak semmit, - miért is mondtak volna - , egyszerűen imádtak, szótlanul. A másik fele hangosan, kéretlenül bizonygatta a tehetségem, nevemmel szégyenítették meg a festők sokaságát, akik véletlenül ragadtak meg felületesen művelt koponyájukban. Undorodtam tőlük, mert átlátszóan akartak múzsákká válni. Gondosan felépített szépségüket akarták látni kezeimmel megalkotva egy vászon örökké tartó fehérségén. Én azonban nem voltam hajlandó ebben segédkezni. Hiába bájolgattak rózsás kebleik látványával, formás combjaikkal vagy tömött bukszájukkal. Tény és való, szükségem volt már akkor is egy földöntúli szépségre, egy magasztos jelenségre, de nem találtam egyet se. Elbújt előlem a gyönyörűség. Ezért is álltam tanácstalanul méregetve a festményeimet. A következő kiállításom bő egy hónapon belül megrendezésre fog kerülni, de én még mindig befejezetlennek és hiányosnak érzem a készített anyagomat. Kiötlöttem egy polgárpukkasztóan gyönyörködtető témát, ám nem számoltam azzal, hogy Fortuna nem ajándékoz meg egy múzsával. Egy korlátlan, szabad, szexualitással körbefont, égető kiállítást szerettem volna, ahol mindenki megtalálhatja a féltett fétisét, vágyát, de hogyan tudnám ezt megidézni, ha a saját imádatom, féltett örömöm nincs megfestve? Olyan hiteltelen lenne így! Nem hozzám köthető.

          A gondolattól elanyátlanodva hagytam ott a műtermemnek nevezett hálószobámat. Belépve a zuhany alá, egy gyors, alapos hideg zuhanyt vettem, hogy utána felfrissülve kicsit a határidőnaplómhoz lépve megnézzem, kell-e valahova mennem a minap folyamán. Egy koncertre küldött el a szerkesztőség, hogy írjak róla, mivel úgyis én vagyok a művész. Szememet forgatva fogadtam el a jegyet, ami hála az istennek nem V.I.P. -jegy. Gyűlöltem a sok sznob, tehetős, elvakult fanatikus között feszengeni. Ahol ők álltak minden tökéletes volt, ott minden a legjobban klappolt, még az énekes is tisztábban dalolászott, mint a hátrább lévő sorokban. Egy kritikát nem lehet megérni egy elit helyről, amikor mindenki más, az egyszerű ember, nem ugyan onnan élvezheti vagy utálhatja a produkciót. Felöltözve egy bőrnadrágba és lila ingembe úgy döntöttem, ma felaggatom magamra a legkedvencebb kiegészítőimet. Egy óriási koponyás gyűrűt, három kedvenc nyakláncom és hangsúlyosabb, ezüstkereszt fülbevalómat. Belelépve bakancsomba úgy döntöttem, bőr zakómmal teszem még alkalmatlanabbá a felszerelésemet egy koncertre. Nem tombolni, hanem kritikát fogalmazni megyek. Faliórámra pillantottam, majd a jegyen szereplő időpontra. Sóhajtva léptem ki ajtómon, látván, háromnegyedóra és elindul a munka.