Összeláncolva - Under lock and key - Miraculous

6.Iskola nap

Adrien egészen biztos volt benne, hogy az arca pontosan tükrözte a lány bőrének az árnyalatát. Egyféle kellemes melegség járta át, s ezután csak egyetlen dolog járt a fejében. Letérni arról a veszélyes útról, ami felé éppen elindult.

Föl ült az ágyban, óvatosan felsegítette a lányt is, és szélesen elmosolyodott.

– Jobb lesz ha felkelünk, ha szeretnénk még enni valamit az iskolakezdés előtt.

Néhány pillanat alatt sikeresen feltornázták magukat álló pozícióba anélkül, hogy Marinette számára nagyobb kihívást jelentett volna. Mármint maga a mozdulatsor, és az orra nem esés folyamata.

A lány magára kapott egy vékony világos szűk farmert és egy elegáns fodros topot, mielőtt zöld utat engedett volna Adriennek, hogy levegye a sálat a szeméről.

Ahogy ezt a már megszokott mozdulatsort megkezdte a fiú, az ujjai végigsimítottak egyfajta hímzésen a sálja sarkában. Hogy is nem vette észre eddig? Akkor sem tudta volna megmondani, ha a saját élete múlt volna rajta, de határozottan egy hímzést érzett a sarkában, így kíváncsian tapogatta tovább a cérnának a nyomvonalát. A lélegzete megrekedt a torkában és minden figyelmével az anyagra összpontosítva simította végig ujjaival a betűkké formálódó kacskaringós öltéssorozatot.

– Végeztem az öltözéssel, most te jössz. Ideadnád a sálat? – rántotta vissza a lány kedves hangja a valóságba. Kikötötte végre a csomót, de ahelyett, hogy a barátjának adta volna, az ujjai inkább szorosan rákulcsolódtak és alaposan szemügyre vette a szép világoskék alapon ugyanolyan cérnával szőtt szót. Félreérthetetlenül ott állt, amit másodpercekkel ezelőtt az ujjaival is kitapintott.

„ Marinette„

– Ma...Marinette – lehelte Adrien lágyan, a szemét le sem véve a születésnapi ajándékáról, ami oly sokat jelentett számára, hogy az olvasott szó láttán megindult az érzelmi hullámvasúton.

– Igen? – kérdezte a lány, miközben kényelmesen a bilincs ölelése alá igazgatta a csuklópántját, észre sem véve a mellette állóban dúló lelki tájfunt.

Adrien óvatosan pillantott föl a lányra tudva, hogy a kérdésére adott választól függően kapcsolatuk olyannyira elmélyülhet, mint azelőtt soha.

– Marinette, miért van a kedvenc sálamba hímezve a neved? – tekintetük összefonódott, ami kényelmetlen mocorgásra késztette a lányt.

– Hát...Nos... – a kérdezett kétségbeesetten próbált logikus magyarázatot találni, végül megadóan sóhajtott föl. – M...mert én készítettem?

– Te...te készítetted? De... hogyan? Apám tőled vette meg?

Marinette élénk vörösen izzott, zavartan beleharapva az alsó ajkába, hogy ne kelljen a másiknak a szemébe néznie. Az egész testbeszédéről üvöltött, hogy mennyire ellenére van ez a kérdés, és egy másodpercig Adrienben felvetődött, hogy dobja a témát. Ám mielőtt még megtette volna a lány elhaló hangon ellenkezett.

– Nem. Nem így van. Annyira sajnálom Adrien – nyögte ki a lány továbbra is kerülve a szemkontaktust. – Elképzelésem sincs, hogy mi történhetett. Egyszerűen csak elkeveredett aznap az ajándékom és a végén azt hitted, hogy az apádtól van, és annyira boldog voltál, hogy én... én...

– Nem értem, miért nem szóltál semmit erről eddig? – kérdezte el sem szakítva a szemeit a lány arcélén csücsülő pírfoltokról. A kérdezett ajka gyengéd, szívfacsaró és mellkas szorító mosolyra görbült az emlék hatására, majd félénk tekintettel fölnézett a zölden ragyogó szempárba.