selyem

tizedik fejezet

- És Szilveszter hogy van ? - kérdeztem, csak szemem sarkából megpillantva a fiút.

- Megvan. Az ő cikk ötletét is szeretettel fogadták, mostanában folyton arról beszél, hogy mindenki dicséri őt - válaszolt Eliél.

- Aham. És ti hogy vagytok ? - kérdeztem újból, ám most egész arcommal a fiú felé fordultam.

A szöszke furán nézett rám, először a magasba húzta egyik szemöldökét, de aztán meglágyultak vonásai.

- Megvagyunk - zárta rövidre a dolgot.

- Szerintem most már eleget sétáltunk, vissza is fordulhatnánk - dobtam fel az ötletet.

- Lia. Az utca végéig jöttünk csak el - hitetlenkedett a srác.

- Hosszú ez az utca - erősködtem és már hátat is fordítottam.

- Lia ! Légy szíves ne csináld ezt és egyszer az életben viselkedj felnőttként ! - morgott utánam a fiú, majd gyorsan kezem után nyúlt.

Felsóhajtottam.

- Elmegyünk egy kávéra - közölte a tervet, minek következtében megdermedtem.

- Tessék ? - fordultam felé, mintha nem is magyarul beszélt volna.

- Jól hallottad. Bemegyünk a Madalba és elvitelre kérünk valami finomságot és nálad majd felzabáljuk - mosolygott, ami bizonyos helyzetben melegséggel töltött el, de most nem.

- Nem akarom - motyogtam.

- Mangólia. Egy hete nem találkoztatok. Nem lesz semmi, hidd el nekem - erősködött.

Legszívesebben kitéptem volna a karom a tenyere közül és olyan gyorsan futottam volna haza, hogy autóval sem érhettek volna utol. Igen, menekültem. Minél messzebb, hiszen akármennyi idő is telt el azóta a bizonyos csók óta, nem tudtam magam túltenni a dolgon. Hiszen még mindig vágytam rá. Ugyanúgy, mint akkor. A hiánya kurvára felemésztett, hiszen ez miatt annyi emlék suhant át az agyamon, hogy nem is tudtam rendesen felfogni őket. Legbelül csak vele akartam lenni, Vincze Derelel, az exemmel, azzal a fiúval, aki a világon a legjobban csókol. Akinek mindenem oda adtam. És mégis mi lett az ára ? Egy csúnya szakítás, amit talán még annak se neveznék. Na és a rengeteg fájdalom. Ebben az egy hétben ezek a dolgok újra emésztődtek bennem és most már annyira sem vagyok képes túllépni ezen, mint eddig.

Felsóhajtottam.

- De, csak elvitelre. Nem ülünk le, nem csinálunk semmi olyat, ami miatt tovább kéne ott maradnunk - ismertettem vele a feltételeim.

A srác nem válaszolt, egyszerűen csak bólintott, végül pedig elindultunk a kávézó felé. Ahhoz a kávézóhoz, ahol bárcsak le tudnám éli az életem. Ahhoz a helyhez, amit az egyetlen életem szerelmének mutattam meg, természetesen a szüleim után. Mivel, ugye apukám miatt csücsültünk be ide legelőször, ugyanis megtetszett neki a hatalmas üvegfal, ami mögött ott zajlott az élet. Talán ez miatt is lett az egyedüli kedvencem ez a kávézó. Az otthont jelentette számomra.

- Sziasztok ! Mit adhatok ? - mosolygott ránk a szőke hajú Panna, amint a pulthoz sétáltunk.

Derel szerencsére éppen kiszolgált, szóval nem kellett szembenéznem azokkal a jégkék szemekkel.

- Én azt hiszem, hogy egy Cubai kávét és kettő szelet almás pitét kérnék, de természetesen elvitelre - mosolygott a mellettem ácsorgó fiú.

- Rendben. Neked mit adhatok ? - fordult most felém.

Valójában gyönyörű nő volt, meglehetősen szebb nálam. Figyelemre méltó szőke haja tökéletesen omlott vállaira, szerintem bármit is csinálthatott volna vele, akkor is ilyen gyönyörű lett volna. A szemei, pedig csodaszép kékek voltak. Eszméletlenül szép kékek, még így, ilyen messziről is. Az alakjáról pedig ne is beszéljünk. Egyszerűen tökéletes volt.

- Öhm... Én is elvitelre kérnék egy forró csokoládét és sajt tortát. Azt hiszem, hogy négy szeletet - gondolkodtam, de Panna már fel is írta a rendelést, így nem volt időm változtatni rajta. Végül is, nem ebédeltem...

A lány már el is tűnt, helyette pedig egy hatalmas alak jelent meg. Észre sem vett, csak az után, miután a pultra rakta az éppen üres tálcát. Ahogy felemelte a fejét és kicsit oldalra billentette a fejét, hogy hosszú hajszálai ne gátolják a látását, arcomra rettenetesen égető csapást mért. Nem bírtam, azonnal elkaptam tekintetem és jobb ötlet híján, hátat fordítottam neki.

Eliél persze ezt azonnal észrevette és bíztatóan a karomra simított. Kár, hogy nem segített.

- Tessék, itt van a rendelésetek - hangzott fel mögöttem egy vidám, lány hang.

Muszáj volt megfordulnom, hogy kezembe vehessem a kért sütim és innivalóm, persze újból megtapasztalhattam a perzselő tekintetet. Számítottam rá, de hiábavaló volt, hiszen ugyanúgy fájt.

- Fizetek - motyogta nekem a szöszke, minek következtében csak bólintottam egy aprót. Nem néztem fel senkire, helyette erősen fikszíroztam a pult világos fából készült állagát.

- Lia - megszeppentem, ahogy ajkain keresztül ki siklott a nevem. Nem láttam, egyszerűen csak hallottam, hogy milyen gyönyörűen ejti ki ezt a három betűt. Elvarázsolt. Megint és valójában most sem kellett volna.

Felnéztem rá, hiszen nem csinált semmit. Várt. Én is vártam, csak fogalmam sincs, hogy mire.

- Beszélhetnénk valahol ? - hangjában csilingelt a kétségbeesés és a remény.  Félt... Kezeire pillantva láttam, ahogy aprón megremegnek és ez miatt valójában én is megremegtem. Ismertem már ezt a mozdulatsort. Komoly dologról volt szó, láttam rajta.

Szólásra nyitottam a szám, bár fogalmam se volt arról, hogy mégis mit fogok mondani.

- Nem - ragadta meg a karom Eliél és ahogyan rá kaptam tekintetem, felfedeztem, hogy mennyire is dühösen kémleli a feszült fiút. Vicces, mert mindig ilyenkor tapasztaltam meg, hogy mennyire apáskodó annak ellenére, hogy normális esetben nem merne belém kötni.

Újból Derelre pillantottam, aki már készült is megszólalni, de ekkor Eli rántott rajtam egy aprót és minden szó nélkül kitessékelt a kávézóból.

__________________________

t i z e d i k   f e j e z e t
v é g e