selyem

hatodik fejezet

- Tessék, a kért italok - lépett az asztalunkhoz a Panna nevezetű lány. Kiszolgáló. Vagy Derel újdonsült barátnője. Mindegy, a lényeg az, hogy ő jött hozzánk a fiú helyett.

Furcsán néztem rá, hiába is mosolygott rám, ez valamiért nem volt kölcsönös. Kicsit összezavart, hogy mégis merre lehet a fiú. Meglehetősen hiányoltam, hiszen amióta itt dolgozik, mindig ő szolgált ki minket, de ez most mégsem így volt...

Mikor a lány elment, feltűnésmentesen néztem körbe, hátha felfedezem a hatalmas pult mögött, ám hiába kerestem. Kétségbeesetten néztem körül a kávézó többi szegletében, de ott sem találtam. Ám, ahogy az ajtóra és azzal együtt az üvegfalra koncentráltam, egy ismerős hátat véltem felfedezni, ahogy kívülről az ablaknak dőlt. Őszintén megmondva, megnyugodtam, de csakis azért, hogy így van lehetőségem megköszönni neki azt, hogy nem mondott semmi baromságot.

Anyára pillantottam, aki még mindig a saját emlék világában élt, közben lassan kortyolva kávéjából. Kissé felvidultam, majd fordultam is a kabátomhoz, de rájöttem, hogy kicsit hülyén jönne ki az egész és nem valószínű, hogy anya hinne nekem.

- Elmegyek pisilni - kezdtem el feltápászkodni, édesanyám pedig egy aprót bólintott, tudatva velem, hogy rám legalább még figyel. Mivel a nőszemélynek sem az ajtó, sem pedig a vécé nem volt a látókörében, gyors léptekkel indultam el kifelé. Nem volt sok időm, mivel bármelyik pillanatban elkezdhet gyanakodni, ráadásul, ha sokáig ácsorognék kint, tüdőgyulladást kapnék ettől a kicseszett hidegtől.

- Nocsak, a császárnő - viccelődött Derel, ahogy elé trappoltam. Automatikusan megforgattam szemeim, majd kezeim összekulcsoltam mellkasom előtt, hogy kicsit melegebben legyen. - Csak nem, hogy fázol ? - mosolyodott el, mire halkan felmordultam, de nem tartottam attól, hogy meghallotta, vagy nem. Ismert, ezzel pedig tisztában voltam.

- Csak szeretném megköszönni, hogy elviselted az anyám - beszéltem, közben hangosan beszívva és kifújva a levegőt. Tényleg hideg volt, Derel pedig szokás szerint, csak fogta a félig elhasznált szálat a kezében és még az ajkai sem remegtem meg a hidegben. - És bocsi, hogy ezeket vágta a fejedhez, de ne...

- Nyugi, Lia. Tudom milyen az anyád, ne aggódj - vágott szavamba, ami meglepett, de ahogy megint arcát néztem, csak mosolygott.

- Neked valami betegséged van ? - csúszott ki a számon, mire a fiú összeráncolta a homlokát, szemöldökei azonnal a magasba kúsztak. - Csak azért kérdezem, mert folyton mosolyogsz - vontam meg hanyagul a vállam.

Egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom, próbáltam nem összefagyni és nem arra gondolni, hogyha öt másodpercen belül nem megyek vissza a kávézóba, a kórházban kötök ki tüdőrákkal. Egy pillanatra elnéztem Derel mellett, belestem az üvegen keresztül és egyenesen a háttal ülő édesanyámat szuggeráltam és azért imádkoztam, hogy nehogy megforduljon, vagy utánam induljon a mosdóba. Nem biztos, hogy ki tudnám magyarázni a dolgot, ha pedig észreveszi, hogy Derelel beszélek, abból a reménysugárból egy hatalmas fénycsóva lesz. Ezt pedig egyértelműen el akartam kerülni.

- Tudod, most van kire rá villantanom a bugyi szaggató mosolyom - azonnal rá kaptam tekintetem és azzal a gesztusával ajándékozott meg, amit az előbb említett.

- Kár, hogy nincs rajtam bugyi - vontam meg újból vállaim, de a hatás kedvéért, azonnal megindultam befelé. Na, meg ugye a hideg miatt...

Persze, a bemenetel stratégiám ott akadt el, hogy a meglepődött fiú, azonnal feleszmélt és alkapta a karom. Nem néztem rá és ő se rám, de éreztem, ahogy közelebb hajolt és máris fülemre lehelt. A hideg futkosott a hátamon és azonnal megborzongtam. Ismertem, így tudtam jól, hogy élvezi a helyzetet. Mindig is élvezte, ha ő volt a főnök.

- Tudod te is, hogy mi történt mindig, ha nem volt rajtad bugyi - morogta fülembe és kicsit erősebben markolta a kezem, de különösképpen egyáltalán nem érdekelt. Egy másodpercre lehunytam szemeim és azonnal elhomályosították látásom azok az emlékek, amiket már nagyon, nagyon régen elevenítettem fel. Felsóhajtottam, de ahogy a hang elhagyta remegő ajkaim, össze is szorítottam azokat. Nem akartam, hogy tudja; igenis élveztem a helyzetet. - Hm... - morgott tovább, ám én már nem bírtam elviselni ezt a helyzetet.

Elléptem mellőle és szerencsére azonnal elengedte karom, így gyorsan beléptem a kávézóba. Igen, menekültem. De nem csak Derel elől, hanem az emlékeim elől. A közös emlékeink elől, amit remélhetőleg kint hagytam a hidegben, hogy elfussanak. Lehetőleg minél messzebb tőlem...

___________________________

h a t o d i k   f e j e z e t
v é g e