Romlott Angyal

《4》

Sötét van. Sehol senki. Síri csönd uralkodik. Csak a szívdobogásom egyenletes ritmusát hallom. Egy halk dallam szólal meg, ami egyre erősödik. Mintha hivogatna. Már kihallom az egész dalt, ami különösen ismerős.

Elsuhannak az évek a fák alatt...

Anyukám énekelte minden egyes éjszaka. Még az emberektől tanulta ezt a dalocskát,a ami ,,édesapám" szerint csak egy primitív, kezdetleges zene, a mi angyali muzsikánkhoz képest, ám édesanyám - ha csak titokban is - minden egyes éjjel elénekelte, ameddig meg nem halt. Mintha azt akarta volna, hogy én is tisztávan legyek az emberek szokásaival, kultúrájukkal.
A szárnyam megmozdul, ezzel egy jelzést adva a többi végtagomnak, amik autómatikusan bizseregni kezdenek a dallamra.

Tovatűnnek a percek, csak pár maradt...

Egy könnycsepp hullik le szemhélyaim védő pajzsából, amint felidéződnek bennem édesanyám képei. Ahogy mosolyog, azzal az angyali, kipirult arcával, amit még gyönyörűbbé tesz nap, mint nap csillogó mélyzöld íriszei és szőke, göndör haja. Hallom a nevetését, mintha itt ülne velem szemben.

Elmúlt, de egy pillanatát se bánom...

Egy csodálatos érzés kerít a hatalmába. Érzem, hogy szárnyaim akaratom ellenére is kinyílnak, majd önfeledten, kontroll- és irányítás nélkül ragyoknak, mintha ezernyi szentjánosbogár szállt volna rá. Végre érzek.

Te vagy a legszebb csalódásom...

A refrénhez elérkezve a szívem hevesebben ver, minden feszültségem levezetődik, a gondjaim elszállnak. Csak sírok, hagyom, hogy könnyeim ellepjék csupasz karomat, ami szellő fújta levél módjára remeg. Egy finom, lágy érintést érzek a fejemen, majd egy erős mellkashoz húz a számomra legnagyobb véfelmet jelentő kar. Az illat már ismerős. Bárhol megismerném ezt a mennyei illatot. Megfordulok és két gyönyörű írisszel találom magam szembe. Most is vérvörös, de most mintha érzelmeket is látnék benne.

Aggodalom, sajnálat, érdeklődés, ... harag?

A dalnak vége lett. Tekintetem végigjárom minden egyes porcikáján, ami arcát szépíti. Ő is így tesz. Tekintete szinte éget, felperzseli a bőröm.

- Mi a baj? - kérdezem Tristantől, ami igen meglepi, hiszen én pityergek az ölében, ám ahogy ismét rám néz észreveszi, hogy a kérdésem nagyon is komoly.

- Mi lenne? - kérdez vissza ingerülten, majd hirtelen feláll, ezzel hatalmas űrt hagyva maga után az érzékszerveimben.

- Most meg mi bajod? - állok fel én is, de meglátom, hogy szeme a lágy vörösről égető, dühös tekintetté válik, ami maradásra bír. Megrémiszt. Nem értem, mik ezek a hangulat változások?!

- Semmi. - jelenti ki, majd sértődött tekintetem figyelembe sem véve elhalad mellettem, majd a szikla pereméhez áll. Beletúr általam csodált hajába, majd fesőjét és nadrágját lekapva isteníthetem hófehér, igen kidolgozott testét, azután pedig bele is ugrik a vízbe.
Én vissza slattyogok az előző helyemhez, és bambulok ki a fejemből. Gondolataim ismét Tristanra terelődnek, de ezeket próbálom minnél hamarabb korlátozni, amikor meglátok egy könyvet, ami éppen csak kicsúszott Tristan nadrágjának zsebéből. Belső hangjaimmal küzködve kezdek egyre inkább hajlani a kisördög javaslata felé amely képletesen helyezkedik el a vállamon, majd az angyali énemet meg sem hallva engedek a kíváncsiságomnak, majd megindulok a könyvecske felé. Egyszer apám mondta, hogy az angyalokat a démonoktól egy dolog különbözteti meg. Az igazi angyalok képesek legyűrni a kíváncsiságukat, ugyanis a kíváncsiság a legrosszabb tulajdonsága az élőlényeknek. Hát mostmár nem kell apámra hallgatnom, ugyanis ő a legkevésbé angyali teremtmény.

És én sem vagyok az.

Körvepillantva tapasztaltam, hogy nincs itt a mogorva ,,lakótársam" , így bátran a könyvért nyúlva olvastam el a borítót.

Romlott Angyalok - a démoni átok

Olvatsam el a címét az igen vastag, ezzel ellentétben mégis kisméretű könyvnek. Már épp belelapoztam, amikor valaki kikapta a kezemből. Lassan felpillantottam, majd megláttam egy haragtól parázsló, vérvörös szempárt, fekete, víztől homlokra tapadó tincseket, majd magamra nézve egy igen kitekeredett pozícióban fekvő lányt.

Hát mit mondjak, nem vagyok egy tipikus kém szülött...

- Mit képzelsz, mit csinálsz? - kér számon, amint meglát ,,lopakodásom" közben. Szemei izzanak a dühtől, amit íriszei ismét vörösre válásukkal mutatnak ki.

- Khmm, ö...izé, hm.. - nyökögöm, amivel nem elégedik meg, ezért felránt a földről, majd a falnak nyom. Vízáztatta felsőteste lenyűgöz. A vízcseppek apró csilagokként fénylenek Tristan mellkasán, mintha az képezné magát a világűrt. Gyönyörű.

- Ide figyelnél, ha hozzád beszélek, nem pedig a nyáladat csorgatnád most az egyszer?!

- Hogy mi? Mi az, hogy most az egyszer? Mikor csorgattam valaha is a nyálam a ládványodtól? Két napja, hogy ismerjük egymást, te meg úgy beszélsz, mintha eleve akkora szenvedés lenne egy fiúnak, hogy egy lány megnézi a felsőtestét. Csak nem meleg vagy, Tristan? - gyanusítom meg, persze poénból, de ezzel csak méginkább kihúzom a gyufát nála. Még erősebben nyom a falhoz csípőjével, és közelebb hajol hozzám. A szeme mélybordóra vált az izzó vörösről.

Kezdem kiismerni.

Még közelebb hajol arcomhoz, leheletét már érzem piruló arcbőrömön, és már az a szúró érzés is előjön, amit a közelsége szokott kiváltani, de ez jelenleg már-már kellemes érzéssel tölt el. Eddig lehajtott fejemet tekintetemmel együtt felvezetem rá. A nap pontosan úgy süt be a barlang apró résein, hogy  fénycsíkok nyaldossák az elöttem álló fiú arcát, amitől egy tökéketesen elkészített festményre hasonlít.

Egy mestermű.

Már mellkasunk is összeér, amitől megérzem az ezerrel dobogó szívverését. Hát ez kölcsönös. Már indulnék meg, hogy bezárjam a kis teret közöttünk - agyam tiltakozása ellenére -, ám ekkor a mellettem lévő, falhoz támasztott kardot megragadja, majd hátralépve a nyakamhoz szorítja. Én meglepetten pillantok rá.

Ez most meg akar ölni? Vagy ez valami technikája, amivel szerinte lenyűgözi a lányokat?

- Első lecke, ne hagyd, hogy eltereljék a figyelmedet! - mondja rekedtes hangon, majd íriszeit eredeti színükre váltva tesz még egy mozdulatot. Ekkor már egyből észbe kapok, majd - legnagyobb meglepetésére - lábammal a kard végére rúgok, ami így a kezemben landol. Elfújom a tekintetem tisztaságát akadályozó hajszálakat, majd lendítek is a karddal, ami pontosan Tristan nyakánál áll meg, így igen közel kerültünk egymáshoz, ami láthatólag igen lesokkolja, és mintha egy kicsit zavarba is sikerül hoznom. Micsoda ritka alkalmak egyike ez a pillanat.

- Na mi van? Csak nem elterelődött a gondolatod? C-c-c, már az első tanításodat megszeged? Hova fog ez vezetni, Tristan? - suttogom ajkához, ám ismét nem teljesíti legfőbb vágyam.

- Kezdődjön hát a kiképzés! - mondja, majd egy hatalmasat suhint felém a karddal...