Beszéljünk Richterről (puf)

Beszéljünk Richterről

- És mi a helyzet az iskolában, Gyurikám?
Weisz a karácsonyi családi asztalnál ül, és a töltött káposzta megkeseredik a szájában. Pedig a Kati mamáé mindig a kedvence volt, pufók kiskölyök korától fogva, de most egyből elreppent az étvágya.
- Mama, nagyon jól tudod, hogy tavaly otthagytam az iskolát.
Direkt nem néz az apjára, aki pengevékonyra szűkült szájjal ül az asztalfőn.
- György – mondja rosszallóan a nagypapa – Te komolyan hagyod, hogy a Kisgyuri ilyen semmirekellően viselkedjék?
- De nem vagyok semmirekellő, Papa – igyekszik védekezni Weisz - Dolgozok. Vállalkozást akarok építeni. Az pedig most teljes embert igényel. Stúdiót akarok indítani. Tudod, ahol a lemezeket veszik fel. Elsőlemezes bandáknak akarom kiadni, megfizethető áron.
- Nem érdekel, Gyurika – vörösödik be a nagypapa feje – Generációk óta az összes Weisz György a bankszakmában helyezkedett el, nem állhatsz neki egy ilyen agymenés miatt eldobni magadtól a családi hagyományt!
- Ez nagyon jó, reménykedtem, hogy tudok majd tanácsot kérni, hogy… - kezd bele Weisz, de a nagyapja rádörren.
- Ez egy hülyeség, kisfiam!
Kati mama megfogja a nagypapa karját, a karkötői összecsörrennek az asztal fölött.
- Ne kiabálj, kedvesem, árt a vérnyomásodnak. Hagyd már szegény Kisgyurikát. Hadd egye a finom töltöttkáposztát, tudod, hogy mennyire szereti. Kérsz még, kisfiam?
Weisz ledobja az asztalra a kanalát.
- Köszönöm, nagymama, de azt hiszem, eleget ettem.
- Nézd meg, most elvetted az étvágyát! – kap a fejéhez a mama – Pedig úgy le van fogyva ez a szegény kisfiú, mióta nem lakik otthon!
- Nincsen lefogyva, anya – szól közbe türelmetlenül Apa is. – az unokatestvérei vannak elhízva.
- Istenem, fiam – Kati mama pityeregni kezd – Mióta meghalt az a szegény Klári, azóta annyira mogorva vagy.
- Jaj mama – szól közbe Weisz gyorsan – Ne hozd fel anyát, légyszi, légyszi ne hozd fel…
- Biztos hiányzik neked anya kicsikém, szegénykém, hát nem csoda, hogy ilyen döntéseket hozol, mikor ilyen kiegyensúlyozatlan vagy.
- Jézusom, nagyi, nem vagyok kiegyensúlyozatlan! Anya már húsz éve nem él! Feldolgoztam!
Kati mama a tenyerébe temeti az arcát, és egyre hangosabban hüppög.
- Most megríkattad nagyanyádat is, ezt akartad, fiam? – apa hangja kezd egyre erélyesebb lenni, miközben Weisz feláll az asztaltól, hogy megkerülje, és odamenjen a nagymamához. Átfogja a vállát, és hozzádörgöli az arcát, mint kisfiú korában.
- Jaj nagyika, ne sírjál már, hát nincsen semmi baj. – orrával csiklandozza a mama nyakát, míg az idős hölgy el nem mosolyodik, és meg nem simogatja a fiú kócos seszínű haját.
- Egyél még szívecském. Direkt neked főztem ennyit, mert tudtam, hogy hazajössz.
- Tudom, mama, köszönöm! Nagyon finom! – Weisz rámosolyog a nagymamájára, és visszaül a helyére. – Ha megengeded, és marad belőle, majd vinnék a srácoknak is belőle. Tavaly is irtóra imádták!
- Még mindig azzal a csapat huligánnal laksz? – hördül fel a nagypapa – Azt hittem, már külön költöztél.
- De papa, egyáltalán nem huligánok. Még te is meg voltál velük elégedve régen, milyen jó családból van az összes!
- Akkor sem értem, hogy huszonhat évesen miért kell még mindig együtt lakni, mint egy hippi kommuna!
- Szeretünk együtt lakni – igyekszik megmagyarázni Weisz - Mi már így… összeszoktunk. Persze idővel majd nyilván különköltözünk, de egyelőre még mindnyájan próbáljuk megtalálni az utunkat, meg… ilyesmi.
- Nyugodj meg fiam – szól Katimama békítően – Majd külön költözik, ha összeismerkedik egy helyes lánnyal. Van már valami aranyos kislány, szívecském?
Weisz kanala nagyot csörren a tányéron, és félrenyel.
- Kucc kucc – mondja kedélyesen a mama, és vizet tölt – Igyál rá egy kis vizet.
- Huh. Nincs kislány, mama – mondja Weisz, miután már újra kap levegőt – Most nagyon lefoglal a…. a vállalkozás beindítása!
- Ostobaság – mordul fel a nagypapa – Zenészek! Sose fognak tudni fizetni!
- Ó azt majd megoldjuk. – igyekszik megnyugtatni a nagypapát Weisz – A Richter, ő most otthon van az albérletben, a családja külföldön van, mert a nővérének ott született kisbabája, szóval ő most azon dolgozik, hogy jogilag bebiztosítsuk magunkat. Arra gondoltunk, hogy megpályáznánk egy…
- Richter? –húzza fel a nagypapa a szemöldökét - Mármint… A Richternek a fia?
- Igen – mondja apa – Együtt jártak iskolába.
- De annak valami baj van az agyával nem?
Weisz megfeszül és beszívja az ajkát.
- Richternek semmi baj nincs az agyával, Papa.
Papa és apa viszont úgy viselkedik, mintha Weisz ott sem lenne.
- Én sem értem, miért barátkozik azzal a fiúval. Úgy értem, Gyuri egészséges ember, a Richter fiú meg dawn-os, vagy mi baja van.
Weisz érzi, ahogy lángolni kezd az arca.
- Richter NEM dawn-os, apa, honnan veszed ezt a hülyeséget?
- Figyelj a szádra, ha apáddal beszélsz, fiatalember! – rója meg a nagypapa, de Weisz most nem ijed meg tőle.
- Akkor sem mondhat ilyet a Richterre! Egyáltalán nem dawn-os!
- Jól van, csak mondtam, nem kell hirtelenkedni! Valami értelmi sérült.
Weisz nagy nyikordulással tolja ki a széket maga alól, ökölbe szorul a keze és összecsikordul a foga.
- Nem értelmi sérült. Most mondom el utoljára apa, már mondtam, mennyire sértő, ahogy mondod! Asperger szindrómája van. Érted? És az is egy elég enyhe verzióban.
- Na. Akkor autista. – vág közbe a nagypapa – Mit akarsz kezdeni egy ilyen fiúval, komolyan vele akarsz vállalkozást indítani? Csak eljátssza neked majd a pénzt.
- Richter milliószor okosabb nálam, nagypapa! – szűri a fogai között Richter – Olyan dolgokat tud, amiről nekem fogalmam sincs, és nem is lesz soha, és százszor többet ér mindannyiótoknál! Úristen, mi a francot keresek itt veletek? Egy jó szavatok nem volt hozzám még ma este! Pedig karácsony van, az isten szerelmére!
- Hova mész, fiatalember? – a nagyapja hangja már az előszobában éri utol, miközben fűzi a cipőjét – György, fiam, te ezt hagyod, hogy így viselkedjen?
- Azonnal gyere vissza Gyuri! Hogy viselkedsz?
- Boldog karácsonyt! – üvölt vissza Weisz, és aztán nagy dörrenéssel becsapja maga után a bejárati ajtót.

- Sírtál – állapítja meg Richter, mikor Weisz felbukkan az ajtóban, kibőgött szemmel, elgémberedett ujjakkal, a sálja nincs megkötve.
Richter a konyhában ül, egyenes háttal, összeszedetten, orrán a szemüvege, amit csak otthon hordott a kontaktlencséje helyett. Kellemes csönd van, a fiúk mind hazamentek karácsonyozni, ki erre, ki arra, és bár Weisz pontosan tudja, hogy Richtert egyáltalán nem zavarja, hogy egyedül van, mégis egy szörnyetegnek érzi magát, hogy itt hagyta őt magára szenteste.
- Miért sírsz - kérdezi Richter megint – Ennyire hideg van?
Weisz nagyot nyel. Még mindig visszhangoznak a fejében nagyapja és apja lekezelő szavai, ahogy Richterről beszélnek, és Richter nem tud erről semmit. Nem is bánná valószínűleg.
- Igen – mondja csendesen, és Richternek nyújtja a kezét – Nézd. Ennyire fázom.
Richter komolyan megfogja Weisz felé nyújtott kezét, aztán a homlokára tolja a szemüvegét.
- Tényleg hideg. – állapítja meg, majd felnéz Weisz szemébe. Pár másodpercig bírja csak tartani a kontaktust, nem tovább, és Weisz tudja, hogy ez is nagyon hosszú munka eredménye nála. – De nem azért sírtál, ugye? Csak azért mondtad a hideget, mert azt könnyebben meg tudom érteni.
Weisz elszégyelli magát, miközben Richter melengeti a kezét. Mennyivel jobb ő, mint az apjáék, ha ennyibe se veszi Richtert, hogy igazat mondjon neki.
- Igen. Azért mondtam, mert tudom, hogy az érzelmi dolgokat kevésbé érted meg, mint a… fizikait.
Richter megcsóválja a fejét.
- Mi történt, ki vele. – mondja – Mióta foglalkozol ennyire a dilimmel? Nem szoktunk ebből akkora ügyet csinálni. Szerintem nem olyan vészes. De mondd meg, ha másképp gondolod, tudod, hogy nem bírok olvasni a gondolataidban. – megvonja a vállát, és idegesen megrándítja a fejét, ahogy szokta random.
- Dehogy vészes – szabadkozik Weisz, és elátkozza magában az egész családját, hogy miattuk most hirtelen elfelejtette, hogy kell Richterhez viszonyulni. – Sajnálom. Csak szörnyű estém volt. Egész este megint én voltam a téma, minden döntésemet leoltották, nagyanyám megint bőgött, és mindez oké, de aztán téged kezdtek szapulni, és azt már nem bírtam hallgatni, el kellett jöjjek. – figyeli Richtert, aki nem néz a szemébe, és hozzáteszi – Miközben vártam az éjszakait, az jutott eszembe, mekkora parasztság volt téged itt hagyni egyedül szenteste.
- Olyan hülye vagy – Richter hangja monoton, de simogatja Weisz fülét és lelkét – egyrészt, miattam ugyan kár volt összeveszned velük, másrészt meg tudod, hogy nem izgat ez a karácsony dolog. Tegnapelőtt odaadtuk egymásnak az ajándékokat mindenkivel, kaja van itthon, és.. amúgy ennyi. Pont bele voltam merülve a szerződésbe, és azt találtam ki…
És Richter beszél, és beszél, a laptopra hajolva, és Weisz áll mögötte, a karja mellett az asztal lapjára támaszkodik, és hallgatja, hallgatja, ahogy belemerül, és tudja, hogy el is felejtette, amit Weisz mondott neki a szörnyű karácsonyáról, és annyira irigyli ezért.
Át akarja ölelni, magához húzni, és azt mondani neki, hogy szeretlek, de visszafogja magát, mert tudja, hogy Richter nem értékelné a gyengédséget, amikor éppen bele van merülve a témájába, ami foglalkoztatja. Hallgatja, hallgatja a hangját, és szereti, és csodálja, hogy Richter olyan higgadtan és pontosan végig tud gondolni mindent, és csodás rendszereket építeni belőle, amiket ő felfogni sem bír, és hogy mer bárki úgy viszonyulni hozzá, hogy neki beteg az agya, amikor…
- Úgy látom, nem figyelsz arra, amit mondok. Igazam van?
- Igen, ne haragudj. Zseniális, amit összeraktál, tényleg, csak egyfolytában… Elkalandoznak a gondolataim!
- Elfáradtál? – Richter nagy lendülettel megfordul, aprólékosan tanulmányozza Weisz vonásait, hogy kiolvashassa belőle a bajt, az igazi bajt, ami olyan nehéz volt eleinte, és kemény munkája volt abban, hogy egyre jobban, és jobban menjen. – Beágyaztam neked, mert úgy hagytad ott az ágyad, mint egy szamárfészket. Gyere, engedek neked forró vizet is a kádba. Még mindig nagyon fázhatsz, hallom, hogy vacog a fogad.
Weisz könnyezik, úgy mosolyog. Tudja, hogy ez Richter nyelvén a „szeretlek.”