Talán a köd, talán a levelek, talán az ősz miatt volt...
De egy biztos.
Hogy már sosem lesz a régi.
Roe West élete nem akkor csap át egy zaklatással teli világba, amikor meglátja David Houndot, hanem akkor, amikor hagyja, hogy vigye az ár.
Történet...
— Azt hiszed, hogy ilyen sötétben kint lehetsz ilyenkor, te mocskos ribanc? — kérdezte Apa.
"A magadfajtákra vadászik minden kanos fasz. Te meg csak kelleted magad nekik! Ne magyarázkodj, ha nem így lenne, nem raknád ki így a kurva melleidet!"
Nem tudtam, hogy a hangjától, a szavaitól, vagy az erejétől féltem jobban. Állkapcsát összeszorította, szinte csodálkoztam, hogy tud még beszélni. A feje vörös volt. Jól passzolt a hajához. Tudtam, mi jön, szinte mantra volt már az összes mondat, ami nap, mint nap elhangzott a házban, ahogy hazaértem.
"Az én lányomhoz fasz se nyúlhat, amíg én itt vagyok!"
— Az én lányomhoz nem nyúlhat senki! — kereste a szavakat elfojtott dühvel. Eközben egyre közelebb jött.
Azt is tudtam, hogy ezután ér hozzám.
Úgy igazán.
Hogy megmutassa, kié is vagyok.
Akaratlanul is már hátráltam a bejárati ajtó felé, a szívem hangos dobként dübörgött a mellkasomban. Arra gondoltam, hogy ennél még a hidegben is szívesebben töltöttem volna az éjszakát.
Apa tovább káromkodott, hangja egyre emelkedett. Azonban szavai ekkor már elmosódtak. A fájdalom tette ezt - csak abban nem voltam biztos, melyik fájdalom.
Valahogy semmit sem éreztem egy ideje.
Semmi nem érdekelt.
Most egy ütésnél több vagy kevesebb számítani fog? Vagy hogy megfog ott, ahol csak akar...
Azon kaptam magam, hogy David ajánlatán gondolkozom.
Csak ki kell nyitnom azt a szar füzetet.
A rajzzal rólam.
Mi van, ha tetszem neki, és azért rajzolt le?
Vagy ha akar valamit.
Mondjuk lefeküdni velem.
Vagy ha meg akar ölni.
Kurvára tök mindegy egyébként.
Ennek a kibaszott világnak semmi értelme.
— Te mégis mennyit ittál? — hirtelen magam sem hittem el, hogy ezt kimondtam. A hangom éles, és gúnyos volt egyszerre, és azonnal tudtam, mi következik.
De még tehettem ellene.
— Szánalmas vagy — mondtam Apa szemébe nézve, majd nem vártam meg a reakcióját, a szobámba siettem.
Miközben befordultam a folyosón, szinte hallottam, ahogy felfogja a szavaimat. Egy dühödt ordítással indult meg csörtetve utánam, útközben megszédülve bele-beleütközött néhány dologba. Azonban mire utolérhetett volna, már a szobám kulcsát illesztettem be a zárba, és fordítottam el benne - előre láthatólag egész éjszakára.
Fáradtan ledobtam a földre az iskolatáskámat, és kibújtam a szoknyámból és a harisnyámból. Reszkettem. Időbe telt, mire meg tudtam nyugodni teljesen.
Egy kényelmesebb ruhára váltottam az iskolai viseletem. Miután az ágyra kuporodtam, a telefonomat vettem a kezembe. Rámeredtem a sötét, hideg képernyőre. Az arcomhoz nyomtam, az enyhén zsibbadó oldalához.
Bár amúgy meg mit számít.
Holnap úgyis mindenki látni fogja, hogy megütöttek. Megint.
Eszembe jutott, hogy felhívjam Anyut, aztán azonnal el is vetettem az ötletet.
Úgysem segítene.
Senki nem segített nekem. Olyan egyedül voltam, mint a szar.
Elmosolyodtam ezen.
Hirtelen egy üzenet villant fel a képernyőmön.
A segítség.
Na, persze.
Érdeklődve fogtam a kezembe a telefont, amin egy megnyitandó üzenet állt.
David Houndtól.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
