Újabb részt meghoztam remélem tetszik! És TE JÓ ÉG el se hiszem hogy elértem/ük a több mint 1200 olvasást! nagyon köszönöm szépen! :)
Reggel a napsugarak meleg simogatására ébredtem, madarak csiripeltek…és Scott ébresztett.
- Rosie, kelj fel, mert már így is 11 óra van!-szólongatott, majd rázogatott, a nagybátyám.
- Jól van, na már is csak még 10 percet, kérlek!-könyörögtem neki, miközben a fejemet a párnámba nyomtam, ami persze nem volt túl jó ötlet, mert hamar elfogyott a levegőm, s ott nem igazán volt.
- Nem, most azonnal, mert még visszaalszol.
- De hiszen szombat van?! Miért kell, hogy fent legyek?
- Mert, aki ember a talpán éjszaka, az legyen reggel is! Meg persze azért is, mert ma kell bejelentkezned abba a suliba, ahol érettségizni fogsz, úgyhogy nyomás!-uhh majdnem elfelejtettem, hogy mai nap, bizony 3 óráig le kell adnom a jelentkezési papírt, mivel következő hónapban, azaz májusban már vizsgázok. Te jó Isten most tudatosul igazán bennem, hogy május lesz, ami azt is jelenti, hogy …a tragédia óta, már eltelt másfél hónap. Mindebben, a legrosszabb, hogy a nyomozásról mindig kapunk információkat, de még mindig nem haladtak semmire a dán nyomozók, élükön Mr. Mendessel. Egyelőre csak annyi a biztos, hogy nem Martha, a házvezetőnőnk volt, mivel ő pont a lányát ment meglátogatni. De ebben ezer százalékig biztos voltam. Ujjlenyomatokat sem találtak, ugyanis a tettes kesztyűt viselt. De vajon akkor mégis ki követhette el? Valamint miért, mi oka lehetet rá? Hiszen a szüleim, sose keveredtek bele ilyen kis ügyletekbe vagy mikbe. Hiányoznak nagyon… nem lehetnek mellettem az érettségikor, a nem sokára bekövetkezendő 18. szülinapomkor…az első barátomat sem ismerhetik meg… minden fontos dologból kimaradnak. Csak derüljön ki, hogy ki volt, én esküszöm, nem állok jót magamért! Én… -nem tudtam befejezni a gondolatmenetem, mivel a telefonom csörgése megszakította. Rá se néztem a képernyőre úgy vettem fel.
- Jó reggelt szépségem!-mikor meghallottam annak a fiúnak, akit mellesleg most már barátomnak nevezhetek, a csodálatos lágy hangját a szívem gyors kalimpálásba kezdett, s a gyomrom fel-le bukfencezett.
- Szia!
- Istenem, Rosie te sírsz?- ekkor lettem csak figyelmes arra, hogy az üres kezem még mindig ökölbe van szorítva, valamint a könnyeim patakzanak.
- Ööö…nem nem sírok.
- Hiszen hallom a hangodon. Kérlek, mondd el mi történt!
- Semmi, jól vagyok tényleg.
- A semmitől, nem szokott sírni az ember. Szóval?
- Igazából, eszembe jutottak a szüleim, valamint lényegében most fogtam fel, hogy már másfél hónapja…-nem bírtam befejezni a mondatot, ismét előtörtek belőlem a könnyeim.
- Kérlek, ne sírj! Várj, máris megyek át hozzád!
- Ne Zayn, nem kell, úgyis…-nem hagyta, hogy befejezzem, mivel kinyomott. Mielőtt felálltam, volna az ágyamról megráztam egy kicsit a fejem, hátha ettől kimennek a sötét, s elszomorító gondolatok, s helyébe bejönnek a pozitívak, mint például a tegnap esti randi emlékképei. Milyen csodálatos, s romantikus volt, főként az a része, amikor elmentünk az Ócenáriumba, na meg, amikor feltette a kérdést, s én igent mondtam. Hmm…attól szebb pillanat nem is lehetett volna. Ettől jobban csak a csókjait élveztem, amikor az édes puha ajkait az enyémekre tapasztotta, s egészen addig tartotta ott, míg el nem fogyott a levegőnk. A legjobb, hogy nem sokára megismételhetjük. Addig viszont le kell zuhanyoznom, fel kell öltöznöm, s valamilyen alap sminket is kell feltennem, s mindezek közben kitalálni, hogy hogyan is fogjuk elmondani Scottnak, hogy Zayn és én járunk. Nem tudom mi lesz a reakciója, de szerintem a legrosszabb esetben is…ahh nem, nem merek belegondolni ebbe. Jut eszembe járásról…vajon ő és Penny, hogy állnak? Meg fogom kérdezni mindenképp, s ha ő nem mondd semmit, akkor majd Pennyt faggatom ki. Mikor elkészültem elindultam le a lépcsőn, de hirtelen megálltam, mivel nem csak Scott hangját hallottam. Miután tudatosult bennem, hogy a másik hangot ismerem, gyorsan rohantam a konyhába, ahol éppen helyet foglalva beszélgettek.
