Meghalt a feleségem. Autóbaleset volt. Órákig zokogtam, miután közölték velem a borzasztó hírt. Zokogtam mert elvesztettem őt, de azért is zokogtam, mert a legutolsó beszélgetésünk egy veszekedés volt, ahol meggondolatlan dolgokat vágtunk egymás fejéhez. A temetés borzasztó volt, alig bírtam a testére tekinteni. Sosem fogom elfeledni.
Aznap este teljesen részegre ittam magam, és a ruháját szorongatva próbáltam álomba esni, ami még a töménytelen mennyiségű alkohol ellenére is alig akaródzott, így könnyek között kerestem meg a telefonom, hogy az utolsó beszélgetéseinket elolvassam. Részegen megírtam neki azt az üzenetet, amit örökké bánni fogok, hogy nem akkor mondtam, amikor még élt: "Sajnálom Lizz, örökké szeretni foglak." A küldés gombra nyomtam és álomba merültem.
A telefon rezgésére ébredtem hajnali 2:36 perckor. Egy üzenet volt, az ő telefonjáról.
"Örökké?" – írta az üzenet. Mérges lettem, mert tudtam, hogy valaki szórakozik velem.
"KI AZ?!" – írtam vissza.
"Én vagyok az, Lizz."
"Bárki is az, kérem... hagyja abba."
"Én vagyok az, hidd el, bebizonyítom. Kérdezz bármit, amit csak én tudhatok."
Órák teltek el, egymás után tettem fel a bizalmasnál bizalmasabb kérdéseket, míg végül meggyőződtem, hogy valóban Lizzel beszélek. Nem mondhatta el hol van, de azt mondta minden rendben van és boldog ott. Azt mondta szabályokba ütközik, hogy velem beszél, de egyszerűen nem bírta ki. Ezen egy kicsit elmosolyodtam. Azt mondta hívni ugyan nem tud, de üzenetben bármikor beszélhetünk.
Hónapokig irkáltunk egymásnak, leginkább a szép időkön nosztalgiáztunk, amikor még életben volt. Semmilyen részletet nem mondott az új életéről, de nem is igazán érdekelt, örültem, hogy újra velem van. Azonban néhány hónap után azt mondogatta, újra el kellene kezdenem randiznom, új embereket megismerni. Nemet mondtam, majd veszekedni kezdtünk:
"Úgy érzem, nem kellene többet beszélnünk" -írta.
"Miről beszélsz?"
"Az egész egy rossz ötlet volt. Bocsánat."
"Ne, várj kérlek. Nem veszíthetlek el mégegyszer." – írtam kétségbeesetten.
"Szeretlek. Szia." – írta búcsúzóul.
Minden nap írtam neki ezután, könyörögtem a válaszért, de a telefonom néma maradt. Depresszióba estem. Újra elvesztettem őt.
Hónapok keserves éjszakái után hűvös levegő ébresztett az éjszaka közepén, a sötétség beterítette az egész szobát. Felültem az ágyon és ránéztem az órára: 2:36 perc volt. 0 üzenet. Sírtam volna, de már nem bírtam. Némán bámultam bele az éjszakába, amikor halk zajokra lettem figyelmes a szekrény felől. Belemeresztettem a szemem a sötétségbe és mintha egy ember alakját véltem volna felfedezni. A test egy nőhöz tartozott és ahogy egyre jobban hozzászokott a szemem a környezethez láttam, ahogy a szekrényből kimászva közelít felém. Lizz arca és vonásai körvonalazódtak ki a sötétben, és hitetlenkedve suttogtam a levegőbe: "Lizz, szerelmem."
Ott állt előttem. A hold halvány sugarai a hófehérre fakult arcát világították meg, amely inkább hasonlított egy több hónapig rothadó hulláéhoz, de a vonásai mégis tisztán kivehetőek voltak. Szavak helyett csak érthetetlen zajok jöttek ki a száján, a levegőt pedig a rothadó hús szaga járta be. Lizz lassú, kifacsart mozgással közelített felém.
Ebben a pillanatban szólalt meg a telefonom az ágy mellett és ijedten ugrottam ki az ágyból. Egy üzenet volt benne, Lizztől:
"AZ OTT NEM ÉN VAGYOK!"
