Egy középiskola esete

Körülbelül harmincegy kilométerre innen születtem, Tóth Árpádnak csak névrokona vagyok –állítólag-, félig orosházi vagyok, és ki tudja mi még, de ezt a felháborító dolgot még sem tűrhetem el! Sem ezt, sem az értelmetlen bevezetést –ezért majd később kapok fejmosást a kritikusaimtól, de ez már a jövő problémája lesz.

Az önmarcangoló vitám előtt –még egyszer elnézést a közjátékért- ott tartottam, hogy engem, ismétlem, jómagamat, egy olyan intézetbe akarnak kárhoztatni elkövetkező négy évemre, melybe nem vagyok, és nem is leszek beleillő. Ki hallott már olyat, hogy szerény értelmiségem a Koczkás József Lénárt Önképző- és Kenyérsütöde Középiskolába járjon? Mi az, hogy én pékekkel tanuljak együtt, egy plafon alatt? Félreértés ne essék, nem a pékekkel van bajom, hanem azzal, hogy két továbbtanulási irányzatot sűrítenek bele egy osztályba. Hallatlan! A másik dolog; még is miért képezzem önmagamat? Nem megyek pszichológiát tanulni. A Koczkás pedig valami jött-ment focista; kinek van ingere ahhoz, hogy erről az emberről nevezzen el bármilyen intézetet?

Akkor még szóba esett a Bugac pusztai Rózsa Sándor Betyárképző, de édesanya erről egy szót sem akart hallani. Nem engedte, hogy kollégista legyek egy „olyan helyen". Még hogy egy istállóban aludjak, felháborító, érvelt. Pedig ott jóravaló embert faragnának belőlem, az is biztos.

Maga a körülmény, ahogy bekerültem a Koczkásba sem volt egyszerű. A központi felvételi egyenesen a sírba kergetett, de megírtam olyan sikeresre ezt a történetet, hogy felvételt tudtam nyerni az elvont személyiségek és pékek osztályába.

Valamikor június végén volt egy nyíltnap, melynek keretein belül felületesen megismerkedhettünk jövendőbeli osztálytársainkkal. Én a sarokban álltam, és néztem a másik osztályt, az úgynevezett „elit osztályt", akik jól fésültek, rendezett ruházattal rendelkeztek, és választékosan beszéltek. Csak a kommunikációm hiánya miatt nem jelöltem meg ezt az szakot, más lehetőségem pedig nem maradt. Nem találtam senki normálist, akivel valami beszélgetés félét kezdeményezhettem volna, ezért tíz perc után hazamentem, mondván, hogy nem bírom az itteni levegőt.

A következő ehhez köthető esemény a tanévnyitó ünnepély volt. Nyolc óra előtt gyülekező volt az osztálytermekben. Én az ablak mellett foglaltam helyet, a harmadik padsorban. A kilátás nem a legszebb; egyenesen a szomszéd szárny falát lehetett látni, amely szinte teljesen kihalt volt. Amíg ezen méláztam, nem tűnt fel, hogy valaki leült mellém. Egy fiú volt, akinek fekete haja a válláig ért, magas volt és vékony. Elővett egy tollat a táskájából, és a kézfejére firkált valamit.

- Nem értem, hogy mit lehet egy évnyitón ennyit röhögni. –mondta, csak úgy magának, és tovább rajzolt. Tekintetemmel, de inkább fülemmel, a hangoskodó lányok –ez csak feltételezés volt akkor- csapatát kerestem. Az ajtó felőli oldalon találtam rájuk. Három padot foglaltak el, azaz hatan voltak, de hangjuk mégis behálózta a termet. Mertem feltételezni, hogy nem péknek tanulnak. Csak azért jöttek ebbe az osztályba, mert az elitesekhez nem volt elég pontjuk.

- Szüleim ezért erőltették ezt az iskolát. –mértem végig tekintetemet a csacska csapaton. –Bugacon minden más volna. –tettem hozzá.

- Te is oda akartál menni? –nézett fel a fiú a firkálásából egy pillanatra.

- Mindent megadnék érte, hogy odakerüljek.

- Úgy szint. –mondta, majd egy pillanattal később a kezét nyújtotta felém –Dimitrij.

- Nahát! Orosz vagy?

- Ez amolyan becenév. Tíz éves korom óta játszom egy motoros-rockbandában, és ott kaptam ezt a nevet.